„A magas részvételi arány, mondják a hozzáértők, a lehető legkedvezőbb esély a kormányváltásra. Magasnak a 70 százalék körüli (lehetőleg fölötti) részvétel minősül, ilyenre a hét eddigi alkalom közül egyszer, 2002-ben volt példa, az akkor még kétfordulós választáson. Az első fordulóban a jogosultaknak akkor 70,53, a másodikban 73,51 százaléka szavazott. Érdekes volt ez abból a szempontból is, hogy a második fordulóban általában (egy kivétellel) mindig kisebbnek bizonyult a szavazói hajlandóság.
2014-ben az első egyfordulós választási szisztémában 61, 24 százalék ment el voksolni, ez volt a második legalacsonyabb részvételi arány a rendszerváltozás után. Ennél is kevesebbet 1998-ban regisztrálhattak, pontosan 56,26 százalékot. (Megjegyzendő, hogy a továbbiakban az egyfordulós rendszert a kétfordulós szisztéma első – általában magasabb – részvételi adataival érdemes összehasonlítani.)
A számok valóban azt mutatják, hogy a jobboldal rendre alacsonyabb részvétel esetén (1990: 65,11; 1998: 56,26; 2010:64,20; 2014:61,24) győzött, míg a magasabb arány a baloldalnak kedvezett (1994:68,92; 2002:70,53; 2006:67,83).
Vagyis a minél magasabb részvételre buzdító jelenlegi ellenzéki mozgósítás logikusnak tűnik.
Azonban a 2010 és 2018 közötti időszak a magát baloldalinak nevező ellenzéket dirib-darabokra szabdalta, a mai helyzet már nyomaiban sem hasonlít a 2010 előtti politikai palettához. A magas részvétel most komoly kockázatokat rejt a „baloldal” számára – nem egyszerűen a vereség, hanem a minden eddiginél kínosabb pártlistás fiaskó, sőt a parlamenti létezés lehetőségének kockázatát. (Már annak, aki bent van persze.)
Számoljunk kicsit.”