A segély többet árt, mint használ?

Harriet Sergeant cikke a brit Spectatorben

„Oxfam, micsoda botránya korunknak. A modern erény élharcosa, a tisztességében megkérdőjelezhetetlen, hét éven át titkolta, hogy segélymunkásai fiatal lányokat használtak ki szexuálisan. A férfiak visszaéltek hatalmukkal, hogy szexuális kapcsolatba kerülhessenek a Haiti földrengés kiszolgáltatott áldozataival. Azokkal az emberekkel, akiket meg kellett volna védeniük. 

Michelle Russel, a Charity Commission tagja tisztában van a megtévesztéssel: „Az Oxfam kategorikusan azt állította, hogy nem áll fenn visszaélés a kedvezményezetekkel kapcsolatban. Ezért nagyon dühösek vagyünk.”

Az eset sajnos nem egyszeri. Helen Evans, a jótékonysági szervezet védelmi vezetője, könyörgött a vezető tisztviselőknek, a minisztereknek és a Nemzetközi Fejlődésési Főosztálynak, hogy tegyenek valamit. Evans szexuális bántalmazásokat leplezett le külföldön – egy nap alatt hármat – és az Oxfam jótékonysági boltjaiban is, de semmi sem történt. 

Ez ugyanaz az Oxfam, amely a közelmúltban a kapitalizmust tette felelőssé a szegénységért és standokat állított a Trafalgar téren, hogy tiltakozzon a korrupció és az adóparadicsomok ellen. Az erkölcscsőszöknek most saját gyarlóságukkal kell szembenézniük. A segélyszervezetek által okozott bűnökkel összehasonlítva ugyanis, az adóparadicsomok határozorran jóindulatúnak tűnnek. 

Sajnos az Oxfam nincs egyedül. Andrew Macleod, (ENSZ) azt állítja, hogy a pedofilok és a szexuális bántalmazók a jótékonysági munka hálóját kihasználva kerülnek közelebb a kiszolgáltatott nőkhöz és gyerekekhez. „Büntetlenül azt tehetsz, amit akarsz. Ez bevett gyakorlat az egész segélyipar területén.” Macleod arra is figyelmeztet, hogy a pedofilok már olyan számban – ha nem nagyobb számban – szivárognak be a segélyiparba, mint az egyházba . A kemény igazság az, hogy a gyerekekkel szembeni szexuális erőszakot részben az Egyesült Királyság adófizetői finanszírozzák. 

Ezek a botrányok talán kioltják azt az erényes ragyogást, amely eddig védte a segélyipart az ellenőrzéstől. Meg kell ragadnunk a lehetőséget. Vajon azt a 13,5 milliárd fontot, amit évente segélyezésre költünk tényleg támogatásra fordítják? Milyen hatással van ez azokra az országokra, amelyeket helyi és nemzeti szinten kellene megreformálni?

Mostanáig a segélyipar megmenekült az ilyen vizsgálat elől. Megdöbbentő, hogy a segélyek hatékonysági vizsgálatát még 2005-ben sem tekintették prioritásnak. Az értékelések továbbra is kétséges módszereket használnak, ahogy erre Jonathan Foreman kitűnő „Segítség és támogatás” (Civitas 2013) című jelentésében rámutat. Ebben a jelentésben egy ember emlékeztet arra, hogy egy csodálatos iskoláról beszéltek neki egy pakisztáni faluban. Nos, meglátogatta a falut egy héttel előtte. Nem volt ott iskola.

A ségélyipar manipulálta a közvéleményt olyan celebek és politikusok segítségével, akik kíváncsiak voltak a szegénységpornóra. Ez egy erős és öntelt lobbi. Az Oxfam és a Save the Children kiemelkedő tengerentúli kivitelezők a DfID (Department for International Development) számára. Sok DfID munkás a civil szektorból (NGO-k) származó korábbi aktivista. Ráadásul a nyugati média a segélyszervezetektől függ a konfliktusos területeken, ha valamihez hozzá akar férni vagy szállítani akar.

Világos, hogy a legtöbben támogatnánk a humanitárius és nemzetközi segítséget, ha lecsap a katasztrófa. Kevesen kritizálnák az olyan segélyeket, amelyek konkrét célra vannak, és véget érnek, amikor ez a célt megvalósul. De ez nem ugyanaz, mint a segélyszervezetek által követelt véget nem érő kötelezettségvállalás.

Egy Oxfam hirdetés jól összefoglalja a mítoszt, amit eladtak nekünk: „Együtt véget vethetünk a szélsőséges szegénységnek. Csatlakozol?” Ki tudna ellenállni az ösztönzésnek? Ki vállalná az ünneprontás terhét megkérdőjelezve azt, hogy mennyit kell elkölteni, mennyi ideig és hogyan?

Dambisa Moyo, a zambiai közgazdász rámutat arra, hogy a fejlett világ több mint 1 trillió dollárt küldött Afrikába az elmúlt ötven évben. Ez a mesés összeg nem szüntette meg a szegénységet. 1970 és 1998 között, amikor a segélyek áramlása a csúcson volt, a szegénység 11%-ról 66%-ra nőtt Afrikában. Természetesen más tényezők is vannak, de a Dead Aid című könyvében Moyo kijelenti: „A segély a fejlõdõ világ legnagyobb részének politikai, gazdasági és humanitárius katasztrófa volt, ennek ellenére továbbra is megingathatatlan.”

Valójában, minél több fejlesztési támogatást kap egy ország, annál kevésbé valószínű, hogy gazdasági sikereket ér el. 1957-ben Ghána magasabb számokat produkált az egy főre jutó GDP-ben, mint Dél-Korea. Harminc évvel később már tízszeresen le volt maradva. (A hivatalos fejlesztési támogatás mérgező hatása ennek egy tényezője.) Másrészről, Dél-Korea, Szingapúr és Malajzia, amely országok viszonylag kis segélyben részesültek, virágzásnak indultak. A támogatás torzítja a hazai piacokat. Az élelmiszersegélyek például a mezőgazdasági ágazatok csökkenését okozzák, és az éhínséget nem kevésbé valószínűsítik. Ahogy Moyo állítja, semmilyen más ágazatban, üzletben vagy politikában nem léteznek ennyire egyértelmű kudarcok, amelyek „ilyen kemény és megingathatatlan bizonyítékok ellenére fennmaradtak”. 

A támogatás kevéssé segíti a békét, a biztonságot, a kereskedelmet és a jó kormányzást, akadályozza a hatékony kormányzást. A segélypénzek lehetővé teszik a kormány számára, hogy lemondjon az egészségügy, az oktatás és az infrastruktúra finanszírozásáról. Ráadásul szétválasztja a kormányt és a polgárokat. Amikor a külföldi adományozók olyan országok működési költségeinek a 40% -át fedezik mint Kenya és Uganda, akkor miért hallgatnák meg a vezetők az állampolgáraikat? Először a külföldi donorok beleszólása következik. Ahogy Moyo megfogalmazta „Hosszú, hosszú sorok álltak a napon, hogy szavazzanak egy olyan elnökre, aki a külföldi adományozók miatt ténylegesen impotens, vagy mert a bájos segítség [Bob Geldof vagy Bono formájában] úgy döntött, hogy egy kontinens nevében beszél.”

Afrikának nem a „Band Aid megoldásokra” van szüksége, hanem munkahelyekre, mert az afrikaiak 60%-a 24 év alatti. Moyo szerint „A segély soha egy árva munkahelyet sem teremtett.”

Ha a segélyek nem túl gyakran használnak az országoknak nemzeti szinten, vajon mi történik helyi szinten? Biztosan hasznosnak kell lenniük? 

Amikor Mary Wakefield az ENSZ „szex az ételért” botrányáról írt, megemlítette, a 2006-os jelentést, amit a Save the Children készített a Libériai segélyek hatásairól. A jelentés felbecsülhetetlen, mert a segélyek aktuális címzettjeit szólaltatja meg, mert leginkább csak a jótékonysági szervezetek hangját halljuk. 

A támogatások üdvözlendő szétosztása kéz a kézben járt a bántalmazott gyerekek számának emelkedésével „férfi iparban”, ahogy ezt a szülők panaszolták. Az áldozatok (nagyrészt) lányok, 8 és 18 év közöttiek voltak. A városban és a közeli menekülttáborban a helyzet odáig süllyedt, hogy ha egy lány mellei már alkalmasak voltak, akkor csatlakozott a férfi iparhoz. A prostitúció korábban nem volt gyakori, és természetesen nem a gyerekek között. A serdülőkori terhességek száma ezt követően jelentősen megugrott.

A fókuszcsoportokban és az interjúkban részt vett egyén, kivétel nélkül említést tett az NGO munkásokról. Egy lány azt mondta, hogy „Több mint 20 alkalommal kértek arra, hogy pénzért velük tartsak . Mindegyikük NGO alkalmazott volt.” A jelentés még tovább megy: „Világos, hogy a humanitárius dolgozók és kislányok közötti szex nyíltan folytatódik.” A közösségek nem merték jelenteni a történteket az NGO vezetésének, mert féltek attól, hogy talán megvonják a segítséget.

A Save the Children egy veszélyes trendre hívta fel a figyelmet: A közösségek egyre inkább elfogadják a tényt, hogy a szolgáltatások cserébe ajánlott szex csak a túlélés egyik formája. A felnőttek pont úgy vesztették el az önrendelkezésüket, ahogy az afrikai kormányok a segélyfüggőségük miatt. Tehetetlenné váltak az idegen adományozó kezében, úgy mint a politikusaik. 

Ezen a héten a Radio 4 Today műsorában Madeleine Rees, emberi jogokkal foglalkozó ügyvéd kijelentette, hogy: „A támogatások többsége jót tesz.” És hozzátette, hogy „Mégis kinek ártunk azzal, ha a segélyeket megvonjuk?” Persze, mint az engedelmes gyerek, azt mondhatnánk, hogy „A szegényeknek.” De ahogy egyre több és több történet kering a pazarlásokról és a visszaélésekről úgy gondolom, hogy a segély többet árt, mint használ. 

Szemlézte: Filemon Norbert