Van-e más esélyünk, mint a többsebességes Európa?

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
 

Nagy hatású könyvükben (Miért buknak el nemzetek? A hatalom, a jólét és a szegénység eredete) Daron Acemoglu és James A. Robinson (sok-sok egyéb mellett) két igen csak alapvető megállapítást tesz.

Az elsőt a 49. oldalon: „A ma létező, különböző intézményi minták mélyen a múltban gyökereznek, ugyanis, ha egyszer kialakul egy adott társadalmi berendezkedés, az általában hosszú időn át fennmarad”.  A másodikat a 289. oldalon: „Végső soron az intézményi dinamika döntötte el, hogy a XIX. században mely országok tudtak élni az új lehetőségekkel, és mely országoknak nem sikerült. A világban ma uralkodó egyenlőtlenségek ebben a szakadásban gyökereznek. A kevés kivételtől eltekintve ma azok a gazdag országok, amelyek már a XIX. században megkezdték az iparosítást és a technológiai váltást, a szegények pedig azok, amelyek nem tették ezt meg”.

Ma, amikor egyre nagyobb intenzitással forog minden az egységes Európa gondolata körül, általában feledésbe merül ez a két, egyébként nagy megvilágító erővel rendelkező megállapítás: a múlt mélysége és az egyenlőtlenségek 19. századi eredete. Egyetlen téma kapcsán érdemes e két megállapítást mérlegre tennünk, s ez pedig az Európai Unió fejlődése, az egységes Európa gondolata, és a nemzetállamok jelene és jövője. Vagy még pontosabban: hány sebességes legyen Európa további fejlődése?

A legfejlettebb nyugat-európai demokráciák olykor kellő öntudattal, máskor némi lekezelő stíllel mondják a kevésbé fejlett (s nem ritkán renitensnek mondott) kelet-közép-európai EU-tagokról, hogy ha sokáig ugrálnak, ha sokáig hátráltatják a nagyok dolgait, akkor megnézhetik magukat, mert akkor kimaradnak az EU fejlődését meghatározó országok köréből, és akkor ezek az országok „másodlagos” EU-tagokká, a nagyok hátterében kullogó nemszeretem országokká válnak. A kisebb államok (s köztük elsősorban mi) ez ellen a megközelítés ellen olykor élesen tiltakoznak, s a mai magyar kormány érvelésének középponti eleme, hogy az országot ne akarják „másodlagosként”, vagy futottak még-ként, hanem egyenrangúként kezelni.

A fent röviden idézett két Acemoglu-Robinson tételből (már persze ha elfogadjuk őket) kiderül:

Mert hiszen, ha igaz az, hogy a/ a fejlődés mélyen a múltban gyökerezik; továbbá b/ az országok közötti egyenlőtlenségek (amelyek persze korábban is léteztek) a 19. századtól eredeztethetőek igazán, akkor e két állításból az következik, hogy az a szándék, miszerint Európa egysége tündérmesei mivoltában egyszer csak (s éppen most) előállítható, nagyfokú illúzió. De mint illúzió természetesen racionális, s érdemes megvizsgálnunk ennek alapjait.

Ha igaz Acemogluék b/ tétele, miszerint az egyenlőtlenségek nemhogy csökkentek volna, de a 19. századtól növekednek, akkor ez nyilvánvalóan nem egy ismeretlen igazság. A világ vezetői és döntéshozó politikusai nyilvánvalóan tisztában voltak ezzel a maguk korában s tisztában vannak ma is, amikor a 19. századi egyenlőtlenségek (s különösen a hetvenes-nyolcvanas évektől) még csak tovább növekedtek. Ám ez nem akadályozta meg őket sem a 19. században, sem később, hogy erre a kihívásra az egységesebb Európa, illetve a globálisabb világ doktrínájával próbáljanak meg válaszolni.

És ezek a válaszok első ránézésre racionálisak és fedik is a valóságot, hiszen ki tagadná a körülöttünk lévő globalizáció ezer jelét. Soros György például egy 2008-as könyvében nem véletlenül mondja, hogy ugyanakkor ellentmondás van a globális gazdaság és a lokális politika között; azaz míg a gazdaság globalizációjának kialakult valamiféle szabály- és intézményrendszere, addig a politikát a helyi parlamentek és politikai elitek belső alkui szabályozzák.

Eggyel magasabb teoretikus szinten az egyenlőtlenségek kezelésére – valójában elfedésére – létrejött a liberális demokrácia válasza. A liberális demokrácia a 19. századtól létező egyenlőtlenségre egy voltaképp rendkívül könnyű és univerzális választ ad. Azt mondja, hogy nosza, nemzetek, térjetek le fejlődésetek bármilyen korábbi útjáról, vegyétek át a liberális demokrácia intézményeit és ezzel részeseivé váltok a globális világ áldásainak. Mit is mondott nekünk Acemoglu és Robinson? Hogy egy ország intézményei mélyen a történelemben formálódnak ki. Mit mond nekünk a liberális demokrácia elmélete? Éppen az ellenkezőjét, azt, hogy az intézmények nem történelem-, hanem elhatározás-függőek; ha jön egy arra hivatott elitcsoport, ezeket az intézményeket akár a történelem ellenében is bevezetheti.  Az 1989-90-es demokratizálódás éppen ezt a rációt hordozta, s éppen erről bizonyosodott be már, hogy – mint oly sok elmélet korábban – illúzió.

Emeljük ki még a fenti szerzők egy fontos szavát: intézményi dinamika. Az intézményi dinamika nem ugyanaz, mint maga az intézmény. Egy demokratikus forradalom létrehozhat tehát demokratikus (vagy annak látszó) intézményeket, de korántsem biztos, hogy képes hatni ezek (ráadásul előre mozduló) dinamikájára. Itt már nagyon is a „mély történelem” veszi át a szerepet, s a történelemnek van egy minden mást háttérbe toló sajátossága: „történelme” még nem hozott létre olyan állapotot, amikor minden ország egyforma fejlődési pályára kerül, vagy mindegyiknek azonos az intézményi dinamikája. 

Hiszen – mint látjuk – még a liberális demokrácia elvontabb követelményeinek sem tud mind egyformán megfelelni, s éppen a mély történelmi különbségek és egyenlőtlenségek miatt. Hogyan tudnának hát megfelelni annak, hogy valamennyien legyenek globálisak, mondjanak le nemzeti szuverenitásukról, oldódjanak fel valamiféle nagy közösben?

Az ilyen kívánalmak illuzorikusak, miközben (ismétlem) racionálisak is. Racionálisak abban az értelemben, hogy az Európai Unió (mint történelmi elődei) nem tud tényleges megoldásokat kitalálni a létező egyenlőtlenségek csökkentésére. Ezért elméleti-absztrakt szinten kénytelen egyenlősíteni, azaz felkínálni valamiféle értékrendi egyenlőség gondolatát, mint például Európa eszméjét. Csakhogy Európa eszméje nagyon sokfélét jelent. Egészen más Európa a korábbi gyarmattartó hatalmaknak, mint azoknak, amelyeknek sosem voltak gyarmataik. Más azoknak, amelyek a kapitalizmus, liberalizmus, parlamentarizmus, demokrácia négyesből valamennyit végigjárták (mi több, mindegyik úttörői voltak), mint azoknak, akik örök felzárkózásban voltak és vannak. Más azoknak, akik történelmük során konfliktusról konfliktusra haladtak, eszmékért harcoltak, mint azoknak, akik védeni próbálták magukat a konfliktusoktól, sőt az eszméktől is. 

Mindez evidencia kellene, hogy legyen. És mégsem az. Ennek oka pedig az egység rossz, deformált, alkalmatlan értelmezése.

Acemoglu és Robinson két fenti tételőből következően nem lehet az. Akkor lehetne az, ha a két alaptényezőt (a történelmet és az egyenlőtlenséget) kipárolnánk belőle. De fájdalom, ez nem tehető meg.

Európát fejlődésük nagyon különböző fokán álló nemzetek alkotják, s még ha zárójelbe is tesszük a nemzetállam versus globalizáció vitát, akkor is ott marad ez a különbözőség. S ha igaza van Acemogluéknak: az egyenlőtlenségek csak fokozódnak a 19. század óta. Orbitálisan tüneti kezelés, ha ezeket az ellentmondásokat és egyenlőtlenségeket az egysebességes Európa (horribile dictu: az egysebességes világ) koncepciójával próbálnák orvosolni.

Éppen ettől eltérő, a történelmet és az egyenlőtlenséget értéknek elismerő elképzelések kerülnének túlsúlyba, azaz: a többsebességes Európa.

De ez nem keserű szájízzel, a lemaradók lesajnálásával, az ostoba fajankó illiberális demokráciák meséjével, hanem úgy, hogy végre észrevegyük: bármilyen uniformizálás káros. Egysebességessé akkor lenne tehető a világ, ha a világ egyúttal megszabadíthatóvá válna történelmétől s az egyes országok saját előfeltételeiktől. Ez pedig lehetetlen. De ezen nem csodálkozni kéne, s nem kárhoztatni a mély történelmi múltjukkal adekvát viszonyban élő országokat, hanem legalább elemi szinten megérteni őket.  

Ez persze, meglehet, teljesíthetetlen kívánalom. A megértés szép, de haszontalan kifejezés. Azért mégsem árt, ha elgondolkodunk kicsit és legalább Acemoglu és Robinson két tételét összhangba hoznánk a mai időkkel. Európa többsebessége nemhogy nem probléma, de egyenesen kívánatos. Feltéve, ha a pluralizmust erre az esetre is vonatkoztatjuk, s a pluralitásba beleértjük az egyes országok tényleges eltéréseit is.