„Talán nincs is. S ez mélyen elgondolkodtató. Ferenc József »Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam« szózata, Tisza István »Ezt a háborút elvesztettük« bejelentése, Horthy Miklós »Egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán« kiáltványa, Nagy Imre: »Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van« blöffje után mindig szörnyű megpróbáltatás következett, tragédia, zsákutca, megaláztatás. Vajon kivétel-e ez alól Pozsgay Imre híres rádiónyilatkozata, amely huszonkilenc éve, január 28-án hangzott el, »népfelkelésnek« nevezve azt, amit 1956 decembere óta csak »ellenforradalomnak« lehetett. A legfontosabb nem is a nyilatkozat tartalma volt – azzal mindenki tisztában volt –, hanem, hogy a párt egyik vezetőjének szájából hangzott el! Persze nem lennénk mi magyarok, ha másnap már nem „forradalomról” beszéltünk volna, hiszen eddig is így hívtuk.
Igaz, hogy előbb-utóbb ez az átértékelés megtörténik Pozsgay Imre nélkül is, mint ahogy a háborút elveszítjük Tisza bejelentése nélkül is, a németek nyakunkra ültetik a nyilasokat Horthy szózata nélkül is, az oroszok lerohannak Nagy Imre kétségbeesett kiáltása nélkül is. De mégis. Ebben a nyilatkozatban az összeomlás, a rossz előérzet mellett benne volt a pozitív üzenet is, a kibontakozás lehetősége. El szokták felejteni, hogy Pozsgay az egész 1948/49 óta ránk kényszerített szocialista rendszert életképtelennek nyilvánította, amely zsákutcába vitte az országot, és megalázta a nemzetet. Annál is érdekesebb ez, mert az a bizottság, amely erre a megállapításra jutott, bizony nem valami forrófejű ellenzéki társaság volt. Berend T. Iván, az Akadémia elnöke, Ormos Mária történész, Horn Gyula politikus és Tőkei Ferenc filozófus – mindannyian az MSZMP Központi Bizottságának tagjai voltak. Grósz Károly, a párt főtitkára talán azt gondolta, elbíbelődnek majd egy kicsit a múlttal, lehet, hogy megegyezni sem tudnak, aztán születik valami semmitmondó állásfoglalás, amelyet majd zárt ajtók mögött megtárgyal az MSZMP KB.”