„A kínai miniszterelnök budapesti látogatása és ennek nyomán a politikai diskurzus drámai örvényei jól jelzik, hogy a régió, mint az elmúlt évszázadok során annyiszor, újra történelmi elágazási ponthoz érkezett. Az ebből eredő hatalmas dimenziójú és igen komplex kihívásra adott válasz tétje azonban feltehetőleg minden eddiginél nagyobb. Mit is kellene végiggondolnunk annak érdekében, hogy egyáltalán számba vegyük e kihívás lényegét?
Mielőtt ennek részletezésébe belefognék, mindjárt az elején rögzíteni kell, hogy a jövőstratégia megfogalmazása nem semleges beszédtérben formálódik. Éppen ellenkezőleg, olyan körülmények között, ahol állandóan számolni kell azokkal a hatásokkal, amelyek abból a globális szellemi polgárháborúból adódnak, amelynek örvényeit éppen a térségben meghatározó befolyású birodalmak keltik. A térség az elmúlt ezer év során mindig is nagy nyugati és keleti birodalmaktól való komplex függés erőterében volt kénytelen formálni saját sorsát. Mindez még bonyolultabbá vált attól, hogy a nyugatias modernizáció globális világrendszerré alakulásával a keleti és a nyugati orientáció közötti egyensúlyozás egyúttal létszerveződési modellek közötti választássá is vált.
További komplikációt jelentett, hogy a Nyugat mint világbirodalom nem egységes entitásként jelent meg, hanem ötszáz év alatt évszázadonként egy-egy nyugati nemzetállam »látta el« a világbirodalom szerepét, ami egyet jelentett azzal, hogy a portugálok, spanyolok, hollandok, franciák és angolok egymás közötti konfliktusait is be kellett kalkulálni a térség országainak birodalmak között egyensúlyozó döntéseibe. Arról már nem is beszélve, hogy a meghatározó kontinentális nemzetállam, Németország, akárcsak egyetlen évszázadra szóló világbirodalmi státusát sikeresen akadályozta meg az egész folyamat mögött meghúzódó globális főkonstruktőr-destruktőr.”