Optimizmus és fatalizmus

„Ady Endre kiválasztott ember volt, tévedéseiben is figyelemre méltó. Ferenc József korában leírta, hogy Európa el fog barbárosodni (iszlamizálódik), Franciaország meg Afrikába költözik. Utóbbiban tévedett, remélem előbbiben is. Mindenesetre Franciaország – a rettenetes huszadik század után – engedelmes szövetségesre lelt a meghasonlott Németországban, amely munkával, pénzzel finanszírozza azt a nagyszabású elképzelést, hogy új Európát, új kultúrát, új történelmi korszakot teremtsenek. Ezt a lehetőséget érzi Macron, de talán érzik már Németországban is, hogy kicsit túllőttek a célon 2015-ben, milliónyi migráns befogadásával. Franciaország így »víg fatalizmusra« kényszeríti Európát, de én nem hiszem, hogy maguk a franciák könnyed eleganciával fúlnának a kiáradt Szajna vizébe. A németek réveteg odaadása mögött pedig ott a kegyetlen és kíméletlen gazdasági érdek. Párizsban és Berlinben még úgy érezhetik, van csodaszérumuk: kezelni tudják a helyzetet. Akik legelsőként kezdték – az angolok –, már tudják, hogy nem megy. Menekültek is abból a keretből, amelyet már inkább béklyónak, mintsem a fejlődés motorjának tekintettek. Nem lehet tudni a huszonnegyedik óra előtt vagy után tették-e meg ezt a lépést. Franciaország nem költözött Afrikába. Afrika viszont Franciaországba költözik. Londonnal már nem tarthatunk, gyanítom, Franciaországgal sem. Amúgy is rossz a tapasztalatunk. Ott van Clemenceau alkotása, Trianon, vagy éppen Bidault 1946-os »jóindulatú« kérdése a magyar miniszterelnökhöz, hogy »Mikor vándoroltak be azok a magyarok Romániába és Csehszlová­kiá­ba?« Macron ugyanezt megkérdezhette mostani útján vendéglátóitól Bukarestben vagy Pozsonyban. 

Mégis csak Berlin lesz a kulcs. A hu­szadik század egyik legnagyobb magyar politikusa, Sulyok Dezső ezt úgy fogalmazta meg több mint fél évszázada, hogy nagyon sok függ attól, képes lesz-e a kontinens legnagyobb hatalma a »perempolitika« helyett, a centrális Európa élére állni, immáron a többi nép tisztelete jegyében. London, Párizs, sőt Róma is végveszélyben van. Isztambul és Moszkva, amely egykori birodalmai révén szintén döntően befolyásolta sorsunkat, ugrásra kész. A perem peremén vannak, de ellátnak Közép-Európába. A centrális politika központjai Berlin, Varsó, Budapest, és tenném hozzá: Bécs, Prága, Pozsony. Az atlanti politika megbukott – írta Sulyok –, 1918 és 1945 után is. Megbukott a kommunizmus és a nemzeti szocializmus szörnyű térhódítása miatt, a világ végzetes kettészakadása miatt, amellyel Közép-Európát kiszolgáltatták mindkét szélsőségnek. (És visszavetették a fejlődésben újabb fél évszázaddal!) És bukásra áll ma is, főként a migráción és globalizáción alapuló kulturális és nemzeti önfeladás révén. 

Két véleményt idéztem a régmúltból, amelyekben sok tévedés, de sok igazság is megbújik. London, Párizs vagy Róma nélkül elképzelhetetlen Európa. A perem merre húz? És a nagy kérdés: Berlin most velük tart, és talán bukik? Kár, hogy ezt a kérdést a mostani német választási kampányban alig hallani. Közép-Európának ma történelmi feladata van: Európát, benne a német, francia, olasz nemzetet s akit még lehet, megmenteni, jobb belátásra bírni vagy legalább felébreszteni. Fellengzősen nagy és kivitelezhetetlen feladatnak tűnik. Aránytévesztésnek, önhittségnek, megalomániának.”