„Szóval, ez a leplezetlen egyházutálat bennem régi emlékeket idéz fel a vulgármarxizmus dicső korszakából. De legalább akkor ez nyíltan ment, őszinte és önfeledt utálatból, s nem kaptunk hozzá még tanítást is, hogy miként is kellene »igazi« keresztyénnek lennünk. Emlékszem, szegény édesapám, aki szerencsétlenségére református pap volt, egyszer el akart küldeni a boltba, hogy vegyek kenyeret. S kapirgálta a kis pénzecskéjét, s annyija sem volt, hogy egy vekni kenyérrevalót adjon nekem. És sírva fakadt. És közben »kint«, a világban ment a szöveg a gazdag egyházról és a gazdag papokról.
Nem állítom, hogy ma is ez a helyzet, de azt igen, hogy gazdagodó papságról egyáltalán nem beszélhetünk, a döntő többségük – hasonlósan több más társadalmi csoporthoz – örül, ha a tisztes alsó-középosztálybeli szintjét meg tudja őrizni. S ha Balavány György tudná, hogy a gyülekezetek igen jelentős része milyen szánalmas anyagi feltételek mellett él, akkor nem mondana ilyeneket. Csak akarom vele tudatni, hogy az ilyen általánosító beszéd sokaknak fáj, s csak arra alkalmas, hogy a kommunista-vulgármarxista egyházellenes gyűlöletbeszéd nyomán sokakba beivódott egyházellenes érzületet ébren tartsa és tovább mélyítse. Mint tudjuk, nálunk ennek is van hagyománya.
Ami pedig az egyházfinanszírozást illeti, a probléma valós. Azt hiszi Balavány György, hogy a történelmi egyházaknak jó a szinte teljes anyagi kiszolgáltatottságuk? Hogy folyton folyvást azon kell spekulálni, hogy intézményeinket hogyan tartjuk fenn és működtetjük? Ez nem jó. Azt hiszi Balavány György, hogy az egyházaknak az az »üzlet«, hogy a támogatásért cserébe »fényezhetik« a kormányt? Azt hiszi Balavány György, hogy az egyházak örülnek annak, hogy – pártpolitikai hatalmi változások ide vagy oda –, anyagi függetlenségük megteremtése rendre elmaradt?”