Az euró nem gazdasági, hanem politikai projekt

„Milton Friedman szerint (Hoover Digest 1998/2) a Franciaországnak hatalmas gazdasági károkat okozó eurót azért vezették be, mert Francois Mitterrand és Helmut Kohl úgy gondolta, ők azok az európai vezetők, akik még megtapasztalták a második világháború borzalmait, és egy olyan rendszert kívántak kialakítani, amely lehetetlenné teszi, hogy még egyszer ilyen előforduljon Európában.

Lámfalussy Sándor, aki részt vett a Delors-bizottságban, majd az Euró­pai Monetáris Intézet (az Európai Központi Bank elődje) elnökeként ő felelt az euró bevezetésének előkészítéséért, 2004. március 9-én a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásában a következőképpen mutatta be az euró bevezetésének hátterét: »A berlini fal összeomlása majdnem biztossá tette, hogy Németország előbb-utóbb egyesül, ami döntő szerepet játszott a monetáris unió előkészítésének felgyorsulásában. Ennek hátterében a Kohl–Mitterrand-alku állt: Franciaország (de nem csak Franciaország) elfogadja a német egységet, ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság elfogadja a monetáris uniót – amely együtt jár a német márkának – és a német márka hegemóniájának – a megszüntetésével.«

Még számos autentikus forrást – és uniós statisztikákat is – lehetne idézni annak bizonyítására, hogy az euró közgazdasági szempontból nem állja meg a helyét, nem azokat az előnyöket hozza, amelyeket propagálói neki tulajdonítanak, sokkal inkább azokat a hátrányokat, amelyekre a kritikusai már a legelején rámutattak, és ezen a 2008. évi válságot követő módosítások, például az egyes tagállamok költségvetését tehermentesítő bankunió, sem segítenek. Az európai politikai és gazdasági elit alapvetően politikai okokból, a térség feletti teljes ellenőrzés elérése, a nemzetállamok gyakorlati megszűnésével járó európai birodalom létrehozása érdekében erőlteti az euró bevezetését. Mindezeket figyelembe véve a gyengébben fejlett vagy a szuverenitásukat teljesen feladni nem akaró országoknak nem érdekük az eurozónába való belépés.”