Gittet rág ma Európa

Gittegylet lett ez a földrész! 

Ezt mondta egyik ismerősöm, és felrémlett bennem a száztíz éve megjelent regény emléke, a Pál utcai fiúk kamaszainak az arca, ahogyan a képzeletemben átszellemülten rághatták annak idején a rossz, terpentin ízű gittet. Már, már legyintettem volna, de a mozdulat elakadt, visszaemlékezvén a kamaszként megkóstolt gitt émelyítő ízére. Nekem ez a passzió akkor sem jött be.

De mégis elakadt a legyintő mozdulat. Hiszen ez a gittegylet mint parabola végül is nem túloz. Értelmezhetnénk a gittrágást stílusosan a korunk szokatlan jelenségének, mint Vonnegut tette ironikus regényeiben (pl. a Macskabölcső vagy Börleszk) az emlékezetes groteszk jeleneteket.

Nos, ha úgy tűnik, hogy bennünk lappang e hajlam, ha részesei, sőt továbbadói vagyunk e meddő ténykedésnek,

„Olykor-olykor eltöprengek a tanulmányaimon. A második világháború után egy ideig a chicagói egyetemre jártam. Az antropológiai fakultásra. Abban az időben azt tanították, hogy egyáltalán semmi, de semmi különbség sincs az emberek között. Lehet, hogy még mindig ezt tanítják.” (Vonnegut – 5-ös számú vágóhíd)

Mitől és miért keserednek meg az egykori vágyak, álmodozások? A gyermeteg képzelgést miért váltja fel a keserűen bölcsebb irónia? Kurt Vonnegutnak, a huszadik század egyik legnagyobb írójának is ez maradt végül: az irónia és önirónia kesernyés elegyének a sajátos zamata. Ez volna a bölcsesség ára? Miután megírta az 5-ös számú vágóhíd regényét, diagnózisát a világról – utána a világ és önkinevetés pajzsa mögül „csak véresen-komolyan” ironizálni akart. Így üzent az utókornak. Kora Amerikájának tüneteiből bölcsen ide vetítette nekünk Európa mai viszontagságait, az egyetemes gittegyletesdi kiapadhatatlan öngyilkos mozgalmait.

Nem könnyű bölccsé érni. Vonnegut prózáit vagy Márai eddig már tucatnyi kötetet kitevő teljes naplóját olvasgatva elkerülhetetlenül fel kell, hogy ismerjük az írók bölcsességhez vezető útjaiinak fájdalmas élményeit. Két bölcs író, fényképeiken két egymástól különböző, de meggyötört, barázdált arc.

Márai nem volt az a gyakran nevetgélő alkat. Vonnegut nevetgéléseit regényeiből ismerhetem a „hehe”-ként lejegyzett formában. A valóságban ki tudja, hogy mennyit nevetett és hogyan. A tragikum közös fojtogató szorítását,  a világ önfelemésztésének az élményét érzem a két nagy író szövegeiben, a mosolytalan Márai és a csak látszólag könnyedebb Vonnegut soraiban. Az amerikai író „heherészése” bizony sosem lehetett az a felhőtlen gyermeki kacaj.

Az amerikai egyetemeken az emberi jogok és a kisebbségek védelmének fokozódó mozgalmai egyre hisztérikusabban szélesedő palettája szerint tanítanak. Ma már az a téma, hogy van-e joga bárkinek is arra, hogy kisajátítsa a saját neme szerint a pisilés jogát... És mindezt az egyetem csinálja a tudomány terjesztése jegyében, az emberi nem fejlődése javára. Íme, ennek az egyetemnek kapásból sikerült felülmúlnia Vonnegut páratlanul groteszk látomásokat teremtő képzeletét.

„A terrortámadások a nagyvárosok életének részei, emiatt arra kérem a város polgárait, hogy figyeljenek a rájuk fenyegető veszélyre” – egy korábbi interjújában fogalmazott így London pakisztáni származású muszlim polgármestere, Sadiq Khan. Tehát az élet részei, vagyis bagatell, csak meg kell szokni és kész. Mit írna erről Márai? 

Mindkét író, Márai és Vonnegut a kortársunk, könyveik ott sorjáznak a polcainkon. Bármikor társaloghatunk velük az irodalom és a könyvnyomtatás (sőt, az internet) jóvoltából. Mégsem értenék mai hétköznapjaink történéseit, mint ahogyan mi sem érthetjük.

Vagy mégis a gittegyletek lázálma volna inkább a jelenünk?

Földrészünk a gittegyletek látszólag önkéntes rabságában, optimistára mázolt kulisszák gyűrűjében tengődik. Európa szemszögéből szinte semmi nem jött össze mostanában, sem a földrészen, sem a szomszédságában. A gitt-arabtavasz demokratizáló szándéka, a gitt-multikulti és folyományai, a gitt- Wilkommenskultur, a gitt-gender mozgalmak, a gitt-Brexit, a gitt-erőlködés a migránskvóta körül, a gittegyletek gitt-tüntetései, és így tovább. Az előbbieknél sajnálkozhat, hogy mint minden utópia, ez sem jöhetett be. Az utóbbiaknál a túlélés örömével fellélegezhet – hát ez sem jött be!  

Brüsszel azonban nem csak önmaga rágja, velünk is rágatja a gittet. Most éppen a migránsok kvóta-elosztásának valójában kivihetetlen, eddig is sikertelenül kipróbálgatott rögeszméjét erőszakolná ránk és a földrész többi országára. Sokan ravaszkodva elszabotálják az akciót, csak töredékét engedik beszállásoltatni még a valódi menekülteknek is, miközben a V4-ek őszintén megtagadják Juncker, Merkel és társai lázálmos kvótatervezetét. Miközben az európai polgárok egyre növekedő többsége az egész unióban statisztikailag is egyre határozottabban utasítja el a migránsok kényszerű szomszédságát. Megunták a gittet? 

De a zöldek európai parlamenti frakciójának elnöknője, Ska Keller szíriai komplett falvak áttelepítését sem zárja ki, természetesen az unió keleti országaiban. Ennél már csak a nemzetállamok felszámolása, a föderális EU késztethetné Márait mélyebb búskomorságba, Vonnegutot tán eszelős heherészésre.

Földrészünk nyugati felén mintha valóban a százéves jóslat, a nyugat alkonya festené egyre inkább véres-vörösre az ég alját. A keleti tájakra tekintő Nyugat-Európa szerint, ha veszik a fejsze, vesszen a nyele is, tehát a szovjet iga alól nemrégen felszabadult országok is kövessék a kényszerbetelepítések által az eltitkolt nihilbe a nagy nyugati testvéreiket.

Mintha Brüsszel bürokratáinak gittrágás közben nem volna idejük a művelődésre, a kellő tájékozódásra. Mintha lazán összekevernék az eddigi zömében európai politikai menekültek (például az '56-os magyar, a '68-as csehszlovák tömegek) szomorú jelenségét a mai migránsáradattal. Teszik ezt naiv (ha így volna, akkor nagy baj a tájékozatlanság!), esetleg álnaiv (ez még rosszabb a helyzet, mert akkor utilitarista átveréssel akadt dolgunk) ábrázattal, terjesztgetnek kezdetleges utópiákat, megoldást hirdetve, mely szerint a földrész népességfogyására muszlim pótlás lehet a megoldás. Pedig ez jóval kisebb tömegekkel sem sikerült eddig, és nem pusztán a fokozódó, ma már lassan mindennapi terrorakciók miatt. 

„A gyökere az egésznek a felvilágosodás: Isten és az egységes világkép meggyilkolása. Ha a világot megfosztjuk az istenitől, akkor is kell egy koordináta-rendszer, amelyiknek értelemszerűen van egy középpontja, ez lett a minden felett álló egyén, az emberi vágy. Ennek meg az lett a vége, hogy ma már a legkülönbözőbb egyéni vágyakat próbáljuk emberi jogokká transzformálni. A Nyugat elveszítette a céljait. Az egyéni vágyak kerültek a középpontba a csoport érdeke helyett.” (Kötter Tamás)

Pedig a megoldás oly egyszerű, oly emberi volna: ha tudatosítanánk azt, amit őseink még ösztönösen tudtak, hogy az „Én” csak a „Mi” által teljesedhet ki. Hogy a fiatalság, a véges élet jövője csak az utódok hozománya lehet az idő uralta világunkban, és ezzel a törvénnyel szemben sem a plasztikai sebészet, sem az akár évtizedekkel fiatalabb ágytársakkal leváltható „öregecske feleségek” cseréje nem segít. Az élet vize is csupán a gyermekmesék utópiája, eleve csak a népmesékben működik. Ott is csak virtuálisan.

A félműveltek esetében ennek az eltévelyedésnek a lehetősége még nagyobb. A bürokraták, a vezető európai politikusok valóban nem tudósok, sőt, olykor érettségivel sem rendelkeznek, és nem is a társadalomtudományok képzett szakemberei. A bürokraták többségükben csak a saját karrierjeik tehetséges vagy szerencsés menedzserei lehetnek. Mégis a gitt-ágók, a bürokraták döntenének a meghatározó, megrendítő kérdésekről – minden áron, Európa árán is. Honnan a megbízatásuk, joguk és bátorságuk e felelős döntéseket kikényszeríteni? 

Valóban jobban tennék, ha csak a gittet rágnák. Közben belepillanthatnának akár csak a szűkszavú wikipédiába, s számba vehetnék néhány utópia tragikus következményét Európa és a világ történelmében: Savonaroláét, a jakobinusokét, a fasizmusét, a nácizmusét, a szocializmusét, és így tovább… Mert a világ addig világ, amíg rend van benne, Európa is addig Európa, amíg önreprodukcióra képes. 

Valami mintha hiányozna az életünkből, és az nem a bürokraták szorgalmasan elő-készítette káosz. Talán éppen a morál. Hasznosabb lenne ezen rágódnunk az örökös gitt helyett.