Merre tovább, Magyarország? – A Nyugat- és Kelet-szimulációk zsákutcáiról

Vannak az életben néha afféle Heuréka!-élmények, amikor az ember úgy érzi, hogy rájött valami fontosra és mélyre.

Számomra a legutóbbi ez volt: sok magyar ember úgy érzi, hogy olyan országban él, ami nem önmaga, hanem a Nyugat egyfajta szimulációja: ám pontatlan, szivárgó, recsegő-ropogó szimuláció.

Innen is származik a Publius Hungaricus, Orbán Krisztián-féle lineáris történelemszemlélet. Ha ugyanis valamit önmagához képest akarok fejleszteni, építeni, haladóbbá tenni (innováció), akkor sokféle lehetséges terv, irány, ideál között választhatok; sokféle szubjektív vélemény lehetséges, sokféle pálya áll nyitva előttem.

Ha viszont szimulációt építek, akkor nincs választási lehetőségem: pontos szimulációra kell törekednem, és a pontosabb szimuláció objektíven jobb, a pontatlanabb objektíven rosszabb. Egyetlen kényszerpálya áll tehát előttem, és csak az számít, hogy azon mennyire sikerül előrehaladnom, avagy mennyire vagyok lemaradva.

*

Az önmagához képest való fejlesztés, innováció viszont sokféle lehetséges pályán haladhat előre. A szimuláció mindig objektíven alsóbbrendű a valódihoz képest, míg az innováció színvonala, minősége sokban szubjektív és vélemény kérdése.

Ez van részben politikai ellentéteink mögött: mindenki a szimulációban megragadtságból szeretne kitörni, csak más-más irányba!

A liberális ember ezt úgy szeretné megoldani, hogy a szimulációt egyre inkább a valódi Nyugathoz közelíteni (egyre jobb szimuláció, ami végül valóságosba fordul); a jobboldali ember pedig úgy, hogy hagyjuk a fenébe, legyünk autentikusan önmagunk (innováció). Mind a kettő tehát valahol a valódira törekszik, de más-más irányba.

Ez egyébként a fél világ problémája, és hangsúlyozni szeretném, hogy ez nem elvont értelmiségi téma, hanem azonnal látja az ember, amikor felszáll egy autóbuszra Miskolcon, Egyiptomban vagy Mexikóban. Amíg az elmaradottság fogalma azt jelentette, hogy lovon, tevén, csacsiháton jártak az emberek, addig volt választási lehetőségük, hogy milyen irányba fejlődjenek: autót akarnak-e, biciklit, autóbuszt, vagy esetleg csak jobb lovakat és tevéket.

Onnantól kezdve viszont, hogy a harmadik világ a Nyugat által levetett, öreg, rozsdás autóbuszokon ül,

Miért? Mert onnantól ami van, az az idealizált nyugati buszközlekedés gyenge szimulációja, csúnya szóval: paródiája. Gyenge másolata, epigonja, tákolt utánzata. Nem úgy elmaradott, ahogy a ló elmaradott az autóhoz képest, hogy valami karakteresen más; hanem valami hasonló, csak objektíven rosszabb. A lovaglás-féle elmaradottság védhető, mert vannak előnyei, környezetbarátság, szaporodás, vagy az ittas vezetés problémakörének megoldása. A lovon járó elmaradott ember mondhatja azt, hogy én direkt így akartam, hogy az én világom nem rosszabb, csak más, nem alacsonyabbrendű, csak eltérő. A rohadó öreg autóbusz egyszerűen védhetetlen: semmilyen szempontból nem jobb, mint a szép és új autóbusz. Objektíven rosszabb, aki rajta ül, annak számára szinte elkerülhetetlen valamiféle kisebbrendűség csüggesztő érzése.

Ül tehát Publius Hungaricus a csühögő öreg volánbuszon (jó, az pont magyar gyártmány, de ettől még a modern nyugati autóbusz szimulációjának hat), és csak egy pályát lát maga előtt: szép új autóbusz kell. Van egy adott, kijelölt pálya, az a kérdés, hogy mennyire haladunk ezen előre. Nem lát alternatívát, mert innen már nem látszik a gyors ló lehetősége, vagy bármi egyébé – mondhatni, ez a hajó már elment.

*

A probléma ott van, hogy maga a Nyugat is Nyugat-szimuláció.

Ne higgye senki, hogy ott mindig minden busz új, tiszta, jó állapotú, pontosan jár, működik a légkondi, és nincs a gyári engedélyezett értékhez képest túltömve emberekkel. Szimuláció abban az értelemben, hogy sem saját ideáljainak, de még ezeknek a leírt szabályoknak (gyári értékek) sem mindig képes megfelelni. A Nyugat két metropoliszáról, Londonról vagy New Yorkról talán elmondható, hogy önmagához képest akar fejlődni. Érdekes módon Bécsnek már van szorongó kisebbrendűségi érzése Londonhoz és New Yorkhoz képest, hiába veri őket toronymagasan életminőségben, mert ők relevánsak, azaz: hatalmuk van, befolyásuk a világ sorára, míg Bécs inkább csak egy szép, de enyhén provinciális üdülő. London és New York pedig azért szorong, mert nem képes a saját ideáljainak megfelelni, nekik önmagukhoz kell felnőniük, de az sem egyszerű.

Hasonlóan ehhez: politikai, gazdasági, jogi intézményrendszerünk is Nyugat-szimuláció, hiszen helyből igaz az az állítás, hogy EU-konformmá kellett tenni azt a belépéshez. Ám ez is inkább egy ideál szimulációja, érdekes eltérések vannak tőle Nyugaton is: Nagy-Britanniának nincs alkotmánya, van ellenben állami szintű egyháza, ami a skandináv országokhoz hasonlóan az államegyház eszméjén alapszik. Dán barátom mesélte, hogy nemrég legalizálták, hogy a dán lutheránus államegyházon kívül is lehessen házasságot kötni. Azért ez kemény.

Az erős amerikai elnöki jogosítványok egy európai kontextusban eléggé diktatorikusnak hatnának, az amerikaiak ugyanakkor attól kiáltanának diktatúrát, ha európai mintára náluk is lenne személyi igazolvány, lakcímregisztráció és azt kötelező volna magunkkal hordani és a rendőrnek igazoltatáskor bemutatni. Sok amerikai szerint a szabad fegyvertartás egyenlő a szabadsággal, míg sok európai szerint Amerika rendőrállami tendenciákat mutat, gondolva itt olyasmire, hogy az amerikai egyetemek fegyveres rendőröket alkalmaznak (campus police), de a középiskolákban is erősödik a rendőri jelenlét.

A Nyugat-szimulációt pontosítani akaró liberális oldal probémája tehát ott van: egyrészt nem biztos, hogy erre alkalmasak vagyunk, másrészt nem biztos, hogy ez a kívánt eredményt hozná. Például a bűnözők vagy migránsok emberi jogainak nyugatiasabb kezelése – ami nem túl népszerű ötlet – vajon segítene-e egy nyugatias életszínvonal, gazdagság megteremtésében (ami nagyon népszerű lenne). Harmadrészt pedig, hogy amit szimulálni próbálnak, az nem egy konkrét valóság, hanem egy ideál (vagy nem is egy: több ideál) egymástól eltérő, pontatlan, tökéletlen, magukban is szimulációnak számító megvalósítással. Így a dolog erősen légvárépítésnek tűnik.

*

A szimulációt feladni kívánó, Magyarországot önmagává tenni akaró, innovációra (saját megoldások kitalálására) törekvő jobboldalnak pedig az a problémája – és ezt üzenném Molnár Attila Károlynak –, hogy ez egy elképesztően nagy, már-már lehetetlen feladat. Hiszen például a harmadik világ hétköznapjai, közlekedése, öltözködése is egyre inkább ócska, olcsó Nyugat-szimuláció, nem valami autentikusan más, hiszen ma mindenhol felváltotta a burnuszt a tréngingnadrág, a tevét a busz, a hagyományos játékokat a foci. Hiszen az ő intézményrendszerük is a gyarmatosítás örökségeként egyfajta Nyugat-szimuláció, maximum pontatlanul vagy kiüresítve.

Hol látunk olyan fejlődési utakat, ahol papíron is radikálisan más szabályok vannak, nem pusztán pedig papíron nyugatias szabályok, csak többnyire figyelmen kívül hagyva? Hiszen még Oroszország törvényeinek 99%-a is abszolút Nyugat-kompatibilis. A többi – például a homoszexuális propaganda tiltása – kompatibilis úgy a hatvanas évek Nyugatjával; a krími népszavazás, ámbár lehet, hogy csak színjáték, de erősen nyugatias színű színjáték volt, kísérlet az annexió elfogadhatóvá tételére emberjogi liberálisok számára. Demokrácia-szimuláció volt az is, még ha átlátszó is, és nem csak nyers erőfitogtatás. Hol van hát az az alternatíva, ami lényegileg más és nem csak pontatlanabb szimuláció?

A harmadik és legvalószínűbb eset persze a pontatlan szimuláció megmaradása. De ez fáj. Ez mindenkinek fáj, a liberálisnak és a jobbosnak egyaránt, a nem-autentikusság szorongó érzése. Talán még emlékszünk rá, hogy amikor a Dupla Kávé nevű zenekart úgy mutatták be, hogy a magyar Modern Talking, akkor a liberális és a jobbos egyaránt fújolt, mert minek epigont, utánzatot, szimuláció-zenekart csinálni. Ráadásul a Modern Talking maga is szimuláció volt, két angolul éneklő német, akik zenéjében, fellépésében semmi autentikusan német nem volt. Ennél akkor már sokkal jobb a Rammstein, akik merik vállalni németségüket; a Tankcsapda, akik merik vállalni magyarságukat és alföldiségüket – persze, átjön az előbbin a Ministry, utóbbin a Motörhead hatása, de nem epigonok. Nyilván nyögött tehát mindenki attól, aki csak hallotta, hogy egy német utánzat magyar utánzatát akarják létrehozni.

A Rammsteint, a Tankcsapdát viszont önmagaként ítéli meg mindenki, mert nem akarnak epigon-Ministry, epigon-Motörhead lenni, nincs tehát ennyire fix összehasonlítási alap. Így ez sokkal szubjektívabb: vagy tetszik, vagy nem.

Hogy értsük: a szubjektivitás ebben a kontextusban jó dolog. Mert a legrosszabb objektíven alacsonyabbrendűnek, elmaradottabbnak, kevesebbnek lenni.

Az a lehajtott fej állapota.

Másnak lenni, aztán majd szubjektíven az egyiknek az tetszik, a másiknak nem, az a jobb választás.