Erika néni a Mindenkiből

„A Mindenki közutált Erika nénijét is castingon nyerte el Deák Kristóf filmjében, végre kijutott egy igazán negatív szerep.

Inkább izgalmas szerep jutott ki, és egyáltalán nem gondolom róla, hogy ő lenne a főgonosz. Ő is csak egy ember, aki a saját módján próbál sikeres lenni, sőt a saját módszerével próbálja si­keressé tenni a kórusban szereplő gyerekeket. Csak éppen az nem biztos, hogy a legempatikusabb vagy a legetikusabb módját választotta a siker elérésének. De sok ismerősöm mondta vagy írta visszajelzésképpen, hogy szuper voltál, annyira gonosz, hogy ihaj – és bár akkor nem kezdtem el kötözködni velük, de ez nagyon leegyszerűsített jellemzés erről a nőről. Ezért is volt nagyon jó játszani, mert nekem az ő gondolatmenetét kellett igazzá, érvényessé tennem.

Azért ez az Oscar-díj (a beszélgetéskor még csak jelölés) nyilván új fejezetet nyit az életében: más a renomé, más a gázsi, más a kredit egy nomináció után…

Ebben egyáltalán nem hiszek. Magyar­­országon élek és dolgozom, nem gondolom, hogy ebből itthon nekem túl nagy profitom származna. A rendezőnek, Deák Kristófnak tényleg mérföldkő, neki nyilván vannak további tervei, de azok aligha rólam szólnak.

Mit gondolt, mikor először látta a Mindenkit?  

Ugyanazt, amit mindig, ha először nézem meg magam egy filmen. Ideges lettem, az jutott eszembe, hogy lehettem ennyire béna, hogy jutott eszembe így mondani ezt a szöveget – szóval szokás szerint csak a baj. Ha másodszor nézem ugyanazt a filmet, már jobb, mert tudom előre, hogy minden rossz lesz, és fel vagyok készülve. De még a Mindenki előtt elmesélném, hogy A martfűi rémmel szimultán forgattam egy másik filmet is, egy végzős rendező diplomafilmjét. Tíz napig tartott a forgatás, én voltam a főszereplő, ugyanazzal a vörösre festett hajjal, frizurával dolgoztam mindkét filmben, és alig akartam elhinni, amikor megnéztem a produkciókat. Ugyanis annyira más karaktert játszottam és annyira másként akartak engem láttatni, hogy olyan volt, mintha két különböző életkorban lennék. A martfűiben fantasztikus sminkjeim voltak, eszméletlen szépen világítottak, a másikban pedig egy szakadt, lepukkant némber voltam. Nyilván megcsúnyulni kevésbé szeret az ember. A Mindenkinél úgy fényképeztek, hogy minden kis szarkaláb ároknak látszott a szemem körül, meg is állapítottam magamban, úristen, hogy megöregedtem… De nem számít, mert tök jó lett a film, azt éreztem, hogy mindent kihozott belőle a stáb, szépen magyarul mondva: ez meg lett csinálva.”