Permanens forradalom

„Idézet: »Ha a közpénzek Magyarországon egy kormányrendelet nyomán egyik napról a másikra elveszíthetik közpénz jellegüket, és én mint állampolgár nem tehetek ez ellen semmit, abban az esetben jobbnak látom, ha ez a pénz már a folyamat legelején, nálam elveszíti közpénz jellegét (ha egyszer úgyis ez a sors vár rá). Ezért önök se kérjék tőlem ezt a pénzt, mert ez már nem az, nem közpénz.« Az első ránézésre szórakoztató – ám tartalmilag masszív – gondolatmenetet Szentesi Kálmán adófizető NAV-hoz írott leveléből metszettem ki. A történet a 444.hu cikke nyomán egykettőre körbeszaladta az internetet. Nevezett magyar állampolgár előbb bevallásában jelezte, hogy mivel adóforintjaival gondatlan gazda módjára bánik az állam, visszakéri a tőle levont összegeket, majd hosszú és alapos írásban magyarázta meg, miért tartja ezt szükségszerűnek.

Hogy többről van szó, mint jól sikerült trollkodásról, azt a vonatkozó tartalmak eget verdeső népszerűsége mellett az is jelzi, hogy a NAV 408 ezer forintos bírságot szabott ki Szentesire jogosulatlan igénylésre hivatkozva, továbbá szóltak: egy korábbi bevallása miatt vizsgálat indul ellene. Az érintett saját közlése szerint annyit akart jelezni a levéllel, hogy nem elégedett azzal, amit az állam a befizetett adóért cserébe nyújt. Ha kell, kész bíróság elé állni az ügyben. Ilyet is mondott a 444-nek: »Azért kell lépnem, mert félek attól a naptól, amikor a még meg nem született lányom vagy fiam erről a korszakról fog tanulni a történelemkönyvekben, és megkérdezi, apa, ha mindenki tudta, mi történik, miért nem tettetek semmit, nekem azt kell majd válaszolnom, hogy kényelemből.«

Kíváncsian várom, mi sül ki ebből. Hogy felbukkannak-e Szentesi-követők a horizonton. Képződik-e kritikus tömeg. Kételyeim komolyak. Biztos vagyok ugyanis abban – talán nem pusztán a kényelem táplálja szkepszisemet –, hogy az emberek túlnyomó többsége szerint nincs ma robbanáshoz közeli helyzet Magyarországon. Annak ellenére, hogy a politika iránt az átlagosnál jobban érdeklődő publikum és maga a politika hosszú ideje úgy viselkedik, mintha az lenne. Mintha egyetlen lépésre lennénk a revolúciótól mindig. A permanens forradalmas marxista maszlagot már régen is érdekesnek találtam, de akkor még nem sejthettem, hogy egyszer eljön az idő, amikor a kifejezés értelmet nyer.

Mire gondolok?

A kommunizmus bukásakor eszünkbe sem jutott, hogy egyszerűen nem kapunk másik rendszert ahelyett, amit megsemmisítettünk. Azt hittük, hogy miután kitört a szabadság és a többpártrendszer, minden világos lesz. Jön a piacgazdaság, a fejlődés, a verseny. Európa leszünk, Nyugat, tejjel-mézzel folyó Kánaán. Mind gazdasági, mind morális és politikai értelemben. Félve és óvatosan fogalmazok így: klasszikus liberális-plurális demokrácia. Ahol az egyik jön, a másik megy, kinek mi a dolga. Mikor mit kíván a választók aktuális többsége.

Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Persze hogyan is juthatott volna eszünkbe, hogy bár forradalmat nem tetszettünk csinálni, a forradalmi helyzet állandósulhat. Lehet, hogy épp azért történt így, mert nem volt éles a választóvonal. Lehet, de valószínűbb, hogy az idők változtak meg. Lemaradtunk a korszakokról, amikor még lehetett volna béke, szabadság és egyetértés. Azok a korszakok soha nem jönnek vissza. Sehol. Lám: már az Egyesült Államokban is az establishment elleni lázadás segítette székébe az új elnököt.

Magyarországon mindenesetre az 1989–90-es kezdetek óta nyoma sincs demokratikus evolúciónak. Rendre a revolúció tarol. A legelső ciklus MDF vezette kormányát máris a demokrácia megtiprásával vádolták, Horn Gyuláékat rendszerváltásnál kevesebbet, de kormányváltásnál többet ígérve győzték le, Orbán Viktor már 1998 és 2002 között is önkényuralmat épített, Gyurcsány Ferencet meg el kellett söpörni, mert hazudott.

Az első Fidesz-kétharmadról és arról, ami most van, jobb nem is beszélni. Viktátor mindent tönkretesz, kinyír, felaprít, kő kövön nem marad. Felvetődik azonban, hogy tényleg a helyzet romlik-e rohamosan, vagy a retorika és a taktika távolodik a valóságtól. Alighanem is-is. Aki tényleg emlékszik a régi ciklusokra, nem felejthette el, hogy egyáltalán nem volt itt barátságos a hangulat, nemhogy a gyurcsányi időkben, már a kilencvenes években sem.

Ennek a permanens forradalomnak mindazonáltal van egy fontos sajátossága. Életben tartásához, működtetéséhez elengedhetetlen a fokozás. Több és több üzemanyagra van szükség, különben lanyhul az érdeklődés, csökken a hatékonyság. Ami tegnap elég volt, ma kevés. Ami ma megfelel, holnapra mit sem ér. A rossz hír: épp emiatt a szisztéma saját természeténél fogva nem konszolidálható. Nincs belső érdek, amely ezt kívánná. Maximum egy körülmény lehet biztató: olyan kazán sincs, amely a végtelenségig hevíthető.”