London köd nélkül

Színház az egész világ. Hányszor, hány vetületben, hányféle értelmezésben hangzott már el ez a közismert Shakespeare-i idézet. Sokszor rossz helyen, rosszul időzítve, fontoskodva, üres puffanásként, mert klasszikus mondatokkal mindent szabad. Még a rossz ötletekhez is elő lehet húzni néhányat belőlük. Akár sörözéskor is, két böffentés között, amikor állítólag mindenből jó poén lehet. Ez volna a vélten, de közismert szavak homályba sodortatása. És a kocsmai nagy egyéniségek feje fölött ott ragyog a látszat glória, a fel nem tárulkozó eredeti valóság. A közhely pedig mindent betakar. Ezért íme, még a kocsmaasztalnál is felhangozhat a lenni vagy nem lenni… Pedig ott és akkor ki gondol vele, egyáltalán az idézeteket ki gondolja komolyan végig?

A ma világa sajnos valóban nem a színházról szól. És ez nagy kár. A lelketlen korszak volna a ma és ráadásul reánk volna jellemző? Talán. Ha felidézgetjük meghatározó színházi élményeinket, akkor a múltba révedve csak nosztalgiázunk csupán a hősinek tűnő „régi szép időkön”. Amikor a saját hőskorunkat éltük, amikor még minden élmény újként hatott. Vagy mégis a hiány érzete szólal meg bennünk, és a képzelet idéz a megszépítő messzeségből sosem volt valóságokat?

A színháznak hosszú történelmében már volt párszor hőskora. Ma nincs. Mindent megszépíthet ugyan a nosztalgia, a visszaemlékezések böngészése. De ma már a színház miatt nem mozdul meg senki. Annak idején Spiró Györggyel még eltrabantoztunk a hepehupás úton Kaposvárra, a nevezetes Marat előadásra… Hajtott a hit a vágy, hittük ez az előadás itt és most kihagyhatatlan és akkor nekünk, álmodozóknak nem lehetett nem oda utazni. 

Ma már tán más céllal utaznak az emberek, vagyis színház-nézőbe már alig utaznak. És, ha mégis utaznának, vajon mi lenne mérce? Melyik előadás csábít több órás zötykölődésre? Operett egyvelegek, hakni csoportok, celebek esztrádjai, Lovas-színház – vagy csak maga az esemény, az ünnepi körülmények, a kiválogatottnak vélt társaság. Majd utána elmesélhetjük, „kérlek, én ott voltam a fesztiválon, a jeles eseményen”, és szelfiket mutogathatunk a szelfi gyűjteményünkből háttérben a piramisokkal, Manhattannel, vagy elefántháton… és hogy színház is akadjon közte, fagylaltot nyalva a milánói Scala előtt…

A jelen világa, sajnos érezhetően színházellenes. Olyan módon, hogy szórakoztató ipari produkciókat színházként ismerünk el és támogatunk.

Ez Londonban jutott az eszembe. Séta közben, a színházi embereknek oly legendás East End -en. Bár szelfim nincs róla. Ott volt a legszembetűnőbb ez a paradoxon. Ott a Piccadilly Circus környékén. Ahol minden harmadik kirakat (volt belőlük több tucat) „színházi” programokat hirdet. Pontosabban, ma már „színházi jellegű” műsorokat. Mégsem éreztem semmilyen gyengéd elfogódottságot a sok színház (vagy már nem is annyira színház) ölelésében… Eddig bármely városban jártam, a színház (-ak) közelében utolért egy utánozhatatlan érzés, egy ismerős, otthonos jó érzés. Gyakran meg sem néztem a színházi kirakatokba kirakott fényképeket, nehogy ez az érzés elillanjon a patetikus beállítások, grimaszok árulkodó sejtetése nyomán. Így az addig még sosem látott városban a színház közelében megérintett valami megnyugtató derű, de ott és akkor Londonban valami zizegő idegenség kísértett… 

Persze, láthattam már eddig is jó, felejthetetlen színházi fotókat. (És itt nem színészportrékra gondolok, hanem színpadi események állóképeire, amiken mégis mindig valami megmoccant.) Szóval nézegettem én fotókat Menzel, Schorm, Smid, Hanuszkievicz, Zadek, Stein, Culei, Pintilie, Brook, Ljubimov (és sokan mások) rendezéseiből, de sosem véletlenszerűen. Meg kellene most említeni a fotó helyett a villogó emlékképet, a nevezetes általam három évtized folyamán néhányszor megtekintett Stílusgyakorlatot /Bán, Dörner, Gáspár – Salamon Suba rendezésében/ mert 1000 előadás után is friss kreatív világa színház volt a javából. A véletlenszerűen megnézett előadáson az utolsó sorozatból is ugyanaz az élmény sugárzott a színpadról, mint a bemutató táján.

A véletlenszerűség kellemes meglepetését Londontól az East End színházaitól is vártam.

Néztem a színházi kirakatokat, hirdetéseket, plakátokat. Mit kínálnak a színház nevezetes Olümposzán a nagyérdeműnek? És vártam, hogy elbűvöljön a kínálat. De nem bűvölt el.

Akkoriban és mostanában is, főleg musicalt kínált/kínál London színházi szíve (vajon annak mondható-e még ma is?) Elsősorban ezt a szórakoztató zenés formát árusítja London. Igen, az egykori orfeumok világának mai reinkarnációját ömleszti a pultra konzumvilág elvárásai szerint.

Valódi színházi előadás alig akad. (Talán három a hatvan valahányból nem musicalként volt jegyezve.)

Nem kell már Londonnak sem a katarzis? Esetleg a színpadon a musical lehetőségei szerint, szűken adagolva lesz majd egy pici tragikus sejlés – majd ismét jön a nóta, tánc. Nem kívánatos az önfelismerés, az előítéletek/előítéleteink kínos devalvációja? Az ilyen „színház” csak szórakoztat, csiklandoz, legjobb esetben is lektűröket mesél el. Nincs/nem volna már igény a valódi katarzisra?

Inkább az eldalolt – eltáncolt a nagynak mondott szerelmek, vérbosszúk, rágalmazások, zsugori kalmárkodások vagy az ügyvédi csaló praktikák (pletykák?) kellenek?

A szellemtelen kalandok? 

Mert az, amiben nem feszül a szellem (a sors mitologikus tragikuma) az sosem fáj. Sosem vág a színpadi esemény a saját lélek elevenjébe. Kívül marad, és kívül maradsz. Ettől lesz ma szalonképes, hogy nem érinti meg a dudorászó nagyérdeműt. Az kell neki, csak az (?), ami nem zaklatja fel.

Ami mindig csak másokról szól, az ugye, ami sosem rólunk szól, nem fáj, és nem bennünket vádol. 

A felületes reklámfilm-dramaturgia receptjei szerint megdicsőülhet minden. Énekel, táncol a szólista, a tánckar legyen az csaló, szélhámos, tolvaj, sikkasztó, gengszter, prostituált stb. sikamlós sztorija, anélkül hogy a különös sorsa burája alatt lappangó éthoszát felmutatná. 

Így leírva is, hihetetlen. Pedig, ez történik emberalakban, macska vagy akár farkasbőrben a színpadokon. Mindegy, hogy mi módon, milyen díszlet-kosztüm „tálalásban”. A lényeg: nem kell más, csak egy lehetőleg érzéki, csiklandós sztori, ami – és végül is ez a fontos: nem (sosem!) rólunk szól. 

Kellenek viszont a „csíz”- mosolyok. Ez a legostobább, hazug amerikai találmány, a keep smiling, kell amolyan bonbon gyanánt, az örökkön felkínálható, hazug műmosoly. Válogatott mellékszereplők is kellenek: egyforma lábak, keblek, csípők, mosolyok frizurák – begyakorlott koreográfiákban uralkodik a díszszemlék egyformasága (aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!). Ez uralkodik a szórakoztató ipar, színháznak álcázott világában. A körítés: a díszlet, a technika, a világítás, a hangtechnika, a szinte gépiesen egyszerre villanó, egyforma női combok, keblek, feszes férfi fenekek, kinek-kinek mi kell. Mert ez a lényeg. A tánc (akár pl. a kánkán), a titkos kis szexi villantások olcsó kínálata. A színház már a bulvársajtó eszközeiben tobzódik. Ha ez még színház? Ki tudja?

Mi ebben a vonzó?

Tánc, zene, és szirupos dalok - talán. A bugyuta történetkék, az operett-boldogság – az olcsó hatások némi tompítása kedvéért, a „sose halunk meg” helyett, mostanában már „elbukunk, vagy meghalunk, ugyan, de lám, mily felemelő lesz e pillanat!” Ez válik finom kispolgári takaróvá, lepellé és végül pedig az alig rejtekező giccs a musical-sztori credójává.  

És andalít a könnyű, túlzottan könnyű zene. Mint, a rövid borok. Ízelgetni sincs mit, de kortyolgathatjuk csiszoltnak tűnő kehelyből unalomig. 

Ne tévesszen meg mégsem ez a gépies ismételgetés agytompító hatása. Adorno már a hatvanas években kifejtette plugging – elméletében (Könnyű zene 1961-62), ennek társadalmi kommunikáció, személyiség és kultúra/műveltség romboló mechanizmusait. Mert például, akaratlanul is (sőt, szándékunk ellenére – és ez a módszer lényege!) az agyunkban kitörölhetetlenül ott zeng majd a kéretlen dallam, mint ahogy néhány megzenésített reklámszlogen melódiája („Calgonnal a mosógép is tovább él!”), még szabadulni is nehéz tőlük, pedig ez a zene, „bugyuta, objektíve hazug, autonómiánkat és önálló ítéleteinket aláásó, tudatunkat elkorcsosító” hatása, kellene, hogy riadóztassa elemi esztétikai érzékeinket. Kellene, de nem teszi! Utólag is ritkán.

Tiltakoznunk illene!

De nem tiltakozunk.

A szövegkönyvek, a librettók, természetesen ikertestvérei (szinte klónjai) az ilyen zenének, esztétikumuk hasonul hozzá, ezek feltételezik, sőt, teremtik egymást. Drámai megoldásokról, színvonalról, elvárásról, bizony szó sem essék. Az operett utód-műfaj, a musical és rockoperett örökösök tobzódnak az operett giccs gazdag, olcsó tárházában.

Az operett giccse („szörnyű torzszülött bécsi, budapesti és berlini operettek” – írja Adorno) halhatatlannak tűnik. A mai szerzők úgy vélik az is elég, hogy musical, és rockopera által (rockoperett volna tán a pontosabb kifejezés) a giccset kissé (vagy csak látszólag) rafináltabban tálalják elénk, a nagyérdemű elé.

Pedig. Sőt! Tán csak védekező reflexeink tompultak el. Mert nem reagálunk. Viselkedünk. A közönségtől elvárt viselkedés sznob elvárás-rendszere hibátlanul működik, senki sem kiáltja, hogy a császár meztelen.

Nem teszünk különbséget a hamis és az igaz között. 

Szinte mindegy, hogy Bóni gróf, Evita vagy István a király, ugrik bele a nagybőgőbe. A lényeg, hogy valaki beleugrik. Beugrik és beugratja a nagyérdemű ízlését is.

Ennyi.

És van, ugye a keser-édes tálalás? Van. Már csak a sznobok kedvéért is ott kell, hogy legyen. Kell az a kevéske tragikus elem. Most ez a divat. A fene tudja miért? De a szellemet, vagy/meg az intellektualitást helyettesítő sznobizmusnak szüksége van erre az álságosságra. Nem szeretne sem a „műfaj” eredendő vulgaritása, sem pedig a magát elegánsnak vélő közönség a színházi tapsgyakorlatban megszégyenülni. A megszégyenüléshez, különben is kellene a mára már alaposan megkopott társadalmi morál.

Nem jó cinkelt lapokkal lebukni. 

Elvesztené általa a műfaj látszólag kiérdemelt polgárjogát. Hiszen a halálukban is nyugtalankodó fenegyerekek, a színházi zsenik, mint a ma már a klasszikus Grotowski is, aki egy interjújában szinte könyörgött, hogy szét kellene végre már választani a szórakoztató ipart és a művészetet, mert az ilyen abszurd műfaji keveredések végzetesen irritálnak. Nélkülük az álértékek talmi mivolta igazolódhat és szervesül nap mint nap. És a talmi színház, a szürke színház, a színház agóniája.

De ezt nem hallja meg a színházi nagyüzem. Különösen nem a nyereséges színházról álmodozók.

Ők az ellenkezőjét bizonyítják. Tűzzel-vassal ezt terjesztik.

Még csak az kellene! – így a piac, mely egyetlen mérceként fitogtatja erejét, a profitot. Mert nekik a legfontosabb a kasszasiker! 

A giccs hozza a pénzt, miközben messziről, ügyesen álcázva úgy néz ki, mintha valóban műveltséghordozó kultúra lenne. Nehogy már zavarba jöjjön felismert műveletlensége hatására a nagyérdemű.

Megint Adorno:

„…a My fair Lady, mely zenei tekintetben az eredetiség és ötletgazdagság legszimplább követelményeinek sem tesz eleget.”

És a szöveg? 

Nézem a kirakatban a plakátot. Édeskés szörnyűség. Belenézek a librettóba is. Majd ezen a szövegkönyvön morfondírozok. Némi túlzással úgy vélem, hogy Shaw szövegét előbb tán átalakították fertelmes képregénnyé, és abból írták meg/át a szövegkönyvet? Igen átírták. Ízig-vérig. A könnyen felismerhető, ponyva ízű férc-dramaturgia segedelmével. Átmentettek minden dohos, szentimentális elemet, ami a giccs vulgáris kelléktárában fellelhető. (És nem mentség, hogy az opera librettók többnyire fércművek voltak!)

Az átigazítás, amúgy, nem gond. Kisiparosi vagy inkább dilettáns teljesítmény. Ötlet sem kell hozzá igazán. Néhány óra szabdalgatás is elég a borsos, sőt fejedelmi honoráriumért, jogdíjért.

Színház, a szó igaz értelmében alig található Londonban. Régi, szép idők az East End –en elmúltak. Itt volt a színházi világ csúcsa. Műhelyek, kísérletek, színházi laboratóriumok végig a sugárúton. 

Elbroadway-esedet az East End. Európa színháza mostanság amerikai mintára kommerszesedik. Jaj. Pedig a saját giccseink is gazolnak-gázolnak eleget az esztétika virágos ágyásaiban.

A színház meg, mintha bujdosna. Mert lappang. Londonban is lappang. Lappangott a stuttgarti „Theater der Welt” fesztiválon, a Bitefen, Kisvárdán, Pécsett… mindenütt.

És mintha mégis túlélne. Mindent és mindenütt.

– Mondom – nem tudok semmi újat mondani, csak rögeszméim ismételgetem.

A színházról, viszonylag sok szöveg, de kevés gondolat íródott le. A színházesztétika a bölcseletnek csak amolyan mellékterméke. A bírálatok, többnyire (lelkes vagy lelketlen) odavetett jegyzetek. Felületes publicisztikák zömmel.

A színházi ethoszt kevesen boncolgatták, elemezték. Mintha tartanánk tőle, mintha könnyebb volna az egész problematikát félrecsapni egy félresikerült, rossz mondattal. „Ah, ez csak komédia!”

A színházi nagy alkotók gondolatai is, bizony, többnyire szélsőségesen különböztek és különböznek egymástól. De mégis okos, újra végiggondolandó, jó gondolatok (Sztanyiszlavszkij, Brook, Mnouschkine, Strehler, Artaud, Craig, Grotowski, Jouvet, Brecht stb.), megannyi lappangó tanulság és bölcsesség is lehetne a számunkra.

Persze, olvasva is a rögeszmecsere feloldhatatlan hangulatát sugallják. Ami nem is baj. Minden színházi gondolkodó felfedező, kalandor a maga nemében. Ne várjon az ember tőlük tanácsot, szakácskönyvet, baedekert, útmutatót, használati utasítást, piktogramokat. 

Ilyen nincs.

Legfeljebb önvallomások vannak.

Meg, igen, a rögeszmék vannak jelen. Zsákutcák, eltört bicskák pengéi, és más által alig hasznosítható tapasztalatok.  

Zsákutcák mindig és mindenütt főleg rögeszmék és keservek. 

Grotowski azt nyilatkozta, hogy a színház ideje, szerinte, már végleg lejárt. És mégis csinálta! 

Artaud, egy életen keresztül, átkozódott a színházi álságosságok ellen, és zárt osztályon végezte. 

Volt, ki a színpadon halt meg, volt ki a színházért.

Volt, aki harcolt igazáért, volt ki a végletekig megalázkodott, hogy színháza napjait meghosszabbítsa, mint pl. Moliére.

És senki sem gazdagodott meg a színházból. Ha mégis megélt belőle, máris felröppen a gyanú. Olykor bizony, okkal.

És mégis kell a színház. 

És mégis van színház a mélyben, valahol. 

Bár nem főnixmadár, mégis, mindig, újra-meg újra, van. Újra teremtődik. A színház nem tud nem lenni. 

Az ógörög színház fényes időszakát követte a színház római lezüllése. Vásárokat meg kivégzéseket körítő mutatványosok, gladiátorjátékok, ripacsok, jokulátorok, tűznyelők, kardnyelők, korcs-szülöttek, és szerencsétlen nyomorékok vegyes, züllött serege. „Ez itt a legmagasztosabb művészet!” Ezt ordibálták a tereken magukat és a művészetet felelőtlenül prostituálva. Kérkedtek furcsa, harsogó „művészetükkel”. 

Gyakran a halál árnyékában.

A passiók, folklorizálódott rituálék, csempészték át korunkba a színházi gesztusokat századokon keresztül, mintha rejtegetni való dugáru lett volna. A középkori mély csöndben a didaktikus iskoladrámák bátorkodtak színpadi gesztusokkal eleinte fel a világot jelentő deszkákra. Majd a reneszánszban, hirtelen, mintha több száz éves szünet nem is lett volna, újra teljes pompájában kivirágzott a színház.

Már ahol.

Éppen Londonban. Például az Erzsébet-kori színház, Shakespeare.

De a ripacsok nem tűntek el. Kicsit háttérbe szorultak, de túléltek. És túlélnek. Alkalmazkodnak. Itt vannak közöttünk.

Sikkes, sikeres sznobok, váratlan kusza ötletekkel villognak. Ha valaki nem érti üzenetük, magára (szerintük restellni való műveletlenségére) vessen. 

Mert ők, a tévedhetetlenek. 

Könnyű, felelőtlen kézzel lavíroznak az izmusok labirintusában, hivatkozván a groteszk és abszurd dramaturgiai elemek művészi erejére. 

De, hogy a színpadon, a dramaturgiai, színészi, rendezői opusban az ötletek egyáltalán mennyire szervesülnek? Kapcsolatokat teremtenek-e a másik oldallal, a csoportlélektani tapasztalataink alapján a mindenképpen naivitásra hajló, passzív közönséggel? 

Vagy egyáltalán nem? Ez is elképzelhető. Ha el, akkor ez maga a pech!

És ez nekik nem gond? Ha az „ötlet” nem jön be, akkor ott van helyette a dölyf. A meg egy seregnyi meg nem értett zseni „jogos” sértődöttsége. Ma a posztmodern művészetfelfogásba sok minden belefér.

Akkor ismét eltörik a tengelye Theszpisz kordéjának, akkor nem működik a katarzis mechanizmusa, akkor nem színház a színház, nem is lehet az, amikor a katarzis átadja helyét az álságos-könnyes meghatódásnak és egyéb alantas olcsó szórakoztatásnak, maga a színház adja át társadalmi, kulturális szerepét a szórakoztató iparnak.

És akkor jaj neki! Jaj nekünk!

A huszadik században már motorizált Zapatók (Fellini filmje az Országúton) száguldozzák keresztül-kasul Itáliát és a világot. Harsogó, dicsekvő cippolai ordítozásuktól siketül meg Európa és Amerika. „Ez itt a legtisztább művészet!” – ordítozzák az összes Via Appiákon ismét. De a „jobb emberek”, a közönség inkább a színházat választaná. A művelt polgár a színházat választja/választotta még a századelőn is az akkor olyan populáris mozival szemben.

– Mert a színház csoda, előtted születik és hal meg az alkotás. Mintha magad is része volnál. Rólad szól, Veled, Általad és Ellened is történik.

Ilyen művészet, ilyen csoda több nincs. Nem is lehet. Nem tud lenni!

Mert a színház rítus is. A homo ludens, a játékos ember örök misztikus és mítoszteremtő rituáléja. A gyermek is mikor játszik, önfeledtem önmagából formálja meg a felnőtt embert, a teremtés felelősét, a gondolkodó csodaemlőst. A színház megidézi a gyermekkor játékait, a teremtést, általa a megtisztulást, a katarzist. 

Az utolsó csodáinkat.

Nincs jobb, nincs teljesebb helyette.

Igen: teljesebb. A teljesség. Valamennyi (szinte valamennyi) receptorunkkal, idegvégződésünkkel párbeszédet folytató, szellemünket provokáló totális igényű művészet a színház. És a spirituális lét, újra, meg újra teremti az örök színházat, amit folyamatosan pusztít, fojtogat a kommersz, a globalizált, konzumvilág. A Zapatók és a Csárdáskirálynők.

Így megy ez.

Amíg van szellemiség, addig lüktet a spirituális galaxis. Addig van a színháznak esélye. De ember is csak addig van. 

Azután… az már nem a mi dolgunk. Ott már nem lesz emberi mérce, emberi feladat. Volt már ilyen. És nem csak a fegyvercsörgés, az „inter arma, silent muzae” pillanataiban. Tohonya, békeidők is értékeket pusztíthatnak. Egyszerűen felzabálják, feleslegessé nyilvánítják, ami pillanatnyi rabló hangulatuknak nem felel meg. Társadalmakat terelnek a káosz felé.

Ilyen ez a buli. Ilyen! Ezért van a rögeszmecsere. 

Addig is…Vagy eddig. Előbb-utóbb minden rögeszmecsere érthetővé válhat/válik.

Vagy ez is, a megértés is már majd mások dolga lesz tán.

Hazafelé jövet, még azon is morfondíroztam, hogy Londonban heteken keresztül nem láttam ködöt. Egy makulányit sem. Volt eső, szél, napsütés, csak éppen a nevezetes londoni ködből nem akadt egy fél gomoly sem.

Hogy ez jó ómen, avagy rossz? Magam sem sejtem.