Képregénykritika: Café Postnuclear (2015)

„Alapvetően tetszett a képregény, rengeteg kreatív ötlet és nagyon sok menő apróság (az az Orionos felső nagyon ott volt a szeren!) melengeti az olvasó szívét, pláne, ha úgy mint én, még gyerekkorából emlékszik azokra a retro dolgokra, amelyekből rengeteg szerepel az oldalakon (a többieknek a végén készült egy összefoglaló, hogy ne maradjanak le egyetlen poénról sem). Igencsak hangulatos a vendéglátó helyiség tetején elhelyezett Pacal van felirat (mesztelen nök is van, csak az engem eléggé hidegen hagyott), a hátasnak használt szürkemarha, és még sorolhatnám a jobbnál jobb agymenéseket. Azonban ez sajnos nem tudja feledtetni azt, hogy a történet eléggé soványka, a karakterek igencsak felületesek, de bennük van egy jó sorozat ígérete. Véleményem szerint, ha az alkotók bátran szabadjára engednék a fantáziájukat, nagyon dögös kis ungarische posztapok képregény lesz a végeredmény, amelyet meg tud szeretni a közönség.

A Café Postnuclear igazi macsó képregény, amelyben a női karaktereknél inkább a külsőre figyeltek, mint a belbecsre és az esélyegyenlőség jegyében szeretném megjegyezni, hogy néhány félmeztelen pasi nem fog megártani a történetnek (mi, lányok is szeretjük ám legeltetni a szemünket a másik nemen!). Ami azonban ennél fontosabb, az az, hogy jó elkészült ez a kísérleti képregény, még jobb, hogy a Totalcar-nak köszönhetően sikerült jól feltonászni benne az adrenalint, jól fel tudták turbózni a látványt, de erősen rá kellene feküdni a forgatókönyvre, ha nem akarják az alkotók, hogy idő előtt kifogjyon a szufla az alapvetően nagyon jó alapötletből. A képregény kivitelezésére egyetlen rossz szót sem tudok mondani, látványos, dinamikus, igényes az összhatás.”