„hvg.hu: Átnézve az utóbbi 1-2 év önnel készült interjúit, mindegyikben van valami olyasmi, hogy »most ordítani kell«, »ezt nem szabd hagyni«, stb. Dühös kirohanások. Jól érzem?
A. R.: Én már nem vagyok dühös. Amit én gondolok a világról, azzal kisebbségben vagyok. Ha elfogadjuk a rendszert, és azon belül próbálunk meg kevésbé bekoszolódni – az ellen már nincs mit dühösnek lenni. Beállt a »boldog békeidő«. Én már nem hőbörgök. Teszem a dolgom. Ez az ország, ezt az irányt megszavazta, és szerintem még egyszer meg fogja szavazni. Tehát, lehet, hogy én gondolom rosszul, hogy mi a jó út. De én nem tudom jónak gondolni az olyan utat, ami bármilyen hűséget vár el mindentől függetlenül. Szerintem a teljesítmény számít, nem az, kire szavaz valaki. Ebből a szempontból persze nekem mindenképp jó, hogy ilyen sokat hívnak külföldre. Nem vagyok kiszolgáltatott, hogy beállok-e a sorba, vagy sem.
Én úgy látom, ebben az országban nem számítanak a tények. Itt minden csodálatos. Nem számít, ki mennyit lop, nem számítanak a gazdasági adatok, hány ember él mélyszegénységben, vagy hány ember munkanélküli. Az számít, amiben hinni akarunk. Nem számít a valóság. Én egy olyan színházzal nem tudok mit kezdeni, amiben deklaráltan nem számít a valóság.
hvg.hu: Annak is helye van, nem?
A. R.: Dehogynem. Csak az a baj, hogy ennek művészi kérdésnek kellene lenni: ki mit gondol a világról, miről kéne szólnia a színháznak. De nálunk ez politikai kérdés, sőt, hazafias kérdés vagy hitbeli kérdés.
hvg.hu: Két év múlva elvileg megpályáztatják a Nemzeti igazgatói posztját. Indul?
A. R.: Megőrültem én? Miért indulnék?”