Még a Dűne írója sem tudja, hogy miről szól a prófécia
Szokás egy-egy legendának a mélyére ásni, elveszni múltjának részleteiben, de 10 000 év alatt birodalmak omlanak össze, így elég ritka, hogy ennyire messze utazzunk vissza az időben.
Összegezve a Supergirl egy rengeteg hibától hemzsegő, délutáni matinéként szolgáló sorozat, amelyben rengeteg potenciál van.
„A hétköznapi fáradtságokat levezetve főhősnőnk fölölti a piros-kék gúnyát és az űrlényelhárítóknak segít legyőzni a kívülről jött fenyegetéseket, vagyis az űrlény-gonosztevőket.
Természetesen Supergirlnek nem sikerül legyőzni őket elsőre, mert végtelenül gyengének ábrázolják őt. Ezt betudhatjuk annak, hogy még csak most fedezi fel valódi erejét, illetve minden ellenfele a Fort Rozz nevű űrbörtönből érkezik, tehát igazi intergalaktikus gonosztevőkkel gyűlik meg a baja.
Itt már kibújik a szög a zsákból, mert kvázi ellentétes párhuzamként próbálja a sorozat bemutatni, hogy egy nőnek mennyivel több erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy ugyanazért a munkáért, ugyanolyan elismerést kapjon, mint egy férfitársa. Ez azonban szöges ellentétben áll azzal, hogy hihetetlenül szexista a sorozat. Kara, vagy Supergirl akármit csinálhat, nővérén és két barátján kívül senki se ismeri el őt. Megmenthet bárkit, egy halom ember utálja. Állandóan az Acélemberhez hasonlítgatják kezdetben, de ez számos sebből vérzik, amelyet most nem fejtenék ki, mert azzal nagyon eltérnék a témától. Az egészből viszont le lehet vonni egy olyan következtetést, miszerint minden nő a világban – hiába nézik le a munkában, magánéletben, elnyomhatják, megalázhatják – a maga és családja szuperhőse. Ez egy nagyon szép hasonlat, de a sorozat ezt nem fejti ki. Sarkít nagyon fontos dolgokkal kapcsolatban, és ettől az egyébként túlstilizált, közel tökéletesnek mutatkozó karakterek is komolytalanokká válnak.”