Politikai nyelvleckék

„Ami Horn után jött, sokkal emberibb beszédmód volt, viszont minden megkülönböztethető közösségi íz, hagyományőrzés és baloldali fogalomkészlet nélkül. Horn bikkfatermészetű mondataiban még ott lapult egy szubkultúra utalásrendszere. Az új nyelv azonban, például Gyurcsány blairista nyelve, bár friss volt, de már csak a középosztálynak szólt, és nem teremtett új közösséget. El is kopott hamar.

A baloldalnak ma nincs nyelve. Politikai nyelvről beszélünk persze, ami a radikális baloldalinak ismert Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus szerint Dél-Európában még őrzi a régi fogalmakat. Ott az »osztályharc«, a »tőke«, a »kizsákmányolás« kifejezések máig és magától értetődően jellemzik a baloldali megszólalásokat. A jobboldali diktatúrák ugyanis konzerválták ezeket a fogalmakat, míg nálunk a szovjet típusú rendszer bukása után a korábbi marxi szókészlet használata egyszerűen lehetetlenné vált. A szociológus ezzel együtt nem javasolná a marxi nyelv visszavételét, és valóban, nehéz lenne elhinni, hogy a már nem létező munkásosztályhoz kötődő régi beszédmóddal egyről a kettőre lehetne jutni.

A negyven évre kómába küldött jobboldallal közben az ellenkezője történt. Neki sem volt már nyelve természetesen, bár ettől még lehettek volna gátlásai, amikor a két háború közötti világ szó- és fogalomkészletéhez, ezen keresztül pedig egy, már újkorában is dohos világlátáshoz nyúlt vissza. Ehhez a kilencvenes évek elején még megkapta ajándékba a nemzeti tematikát is, és mire a baloldal rájött, hogy mit mulasztott el, már késő volt. Gyurcsány ugyan megpróbálta a patriotizmus fogalmát versenybe állítani a nacionalizmussal, de erre a halvány kísérletre ma már senki sem emlékszik. A baloldal inkább csak megsértődni tanult meg. Amikor a 2002-es választások előtt a Fidesz kitűzte magára a kokárdát, ez a nemzeti jelkép onnantól szennyezett, vagyis hanyagolandó szimbólumnak számított, mintha különféle jobb- és baloldali rendszerek már nem koszolták volna be addig is.”