A szász erődtemplomok esete a hódítókkal

„Ha cinikus akarnék lenni – márpedig miért is ne lennék az, hiszen annyi »koronás« állami fő jár elöl a jó példával –, azt mondhatnám, hogy a két szász erődtemplom tornya úgy dőlt össze, mint a szász származású román, Klaus Johannis államelnök népszerűsége.

Persze másról, többről van itt szó, mint némi tehetetlenségből fakadó cinizmusról, illetve frappánsnak tűnő hasonlatról. A politikusok feltűnése és eltűnése, ha tetszik, normális. Jönnek, látnak, győznek, építenek, lopnak, okosakat, nagyokat vagy hülyeségeket mondanak, aztán eltűnnek a magán- és egyéb szférákban vagy a börtönben, ki-ki habitusa, génállománya avagy mázlija szerint. Igaz, a templomok is összedőlnek néha. Például háború idején. A hódító jön és jó esetben csak a vallási »felségjelet« cseréli le. Ez a pragmatikus fajta. Rossz porig rombolja a leigázott ellenfél templomait.

Kétfajta rombolás létezik. Az egyik aktív. Vagyis a hódító szépen felállítja az ágyúit és addig lövi a célpontot, amíg az összedől. Pont. Ez a fajta pusztítás mégis valahol tökös. Mert vállalja.

A másik fajta rombolás passzív. Vagyis az illetékesek (egyelőre maradjunk ennyiben) élik az életüket, emigrálnak, fogynak (szászok), vagy éppen betelepülnek, gyarapodnak (románok), és közben még büszkén mutogatják is a »célpontokat«, amelyek szép lassan megereszkednek, hogy aztán egy szép napon összerogyjanak. Ez történt a közelmúltban a rádosi, majd a szászveresmarti erődtemplomok tornyaival. Hellyel-közzel 500, illetve 700 évig megálltak a lábukon. Aztán ledőltek. Mert hagyták. Nos, ez a fajta rombolás töketlen. Puhapöcsű. Gájner. Mert még csak fel se vállalja.”