Bauer Sándor áldozata nem volt hiábavaló. Önkéntes tűzhalálával fizikailag is jelezte, hogy a forradalom lángja nem hunyt ki, és egyúttal a kommunistákra égette a szégyen letörhetetlen bélyegét.
Aligha kétséges, hogy a bűntudat kérdése a XXI. századi európai ember egyik legégetőbb problémája. Engem személy szerint is ért már alig burkolt kritika (vagy megbélyegzés?) azért, mert leírtam azt a sort, hogy „bűntudatra nem lehet nemzetet építeni”. Nem értem, hogy Stumpf András barátom a Bauer Sándorra emlékező írásában miért ehhez az utóbbi időben európai szinten egyre károsabbnak bizonyuló motívumhoz nyúlt?
Bauer Sándor valóban a legtisztább, legmodernebb és legnagyszerűbb hőseink egyike. És valóban, nem lehet róla elég emelkedetten beszélni, mivel amit tett, az az akkori és a mai mércéink szerint is az emberi létezésen mutatott túl.
Eddig Stumpf írása nagyjából ugyanaz, amit én gondolok Bauer Sándorról. Csakhogy itt van valami más is, ami nem Bauer Sándorról szól, hanem mindannyiunkról, és ez pedig a szégyen kérdése. Stumpf szerint ugyanis Kádár „gulyással korrumpálta a népet … Kádár sikerrel járt. …. Ez a fiú [Bauer Sándor] annyira szerette a nemzetét, hogy meghalt annak bűneiért. Magára vette azokat, felfeküdt az áldozati oltárra – és levette népéről a szégyent. Akkor is ez történt, ha a nép, a nemzet nem tudott vagy nem akart tudni róla.”
Nos, van egy jó hírem: Kádár nem járt sikerrel. A kádári alku nem kiegyezés volt, hanem fegyverszünet. Persze, sokakat igyekezett bevonni az országos piramisjátékba, és nem is volt teljesen kudarcos ez a vállalkozása. De hogy sikeres lett volna, az eléggé kétséges. Igyekezett kifárasztani, amortizálni és szétoldani a nemzeti összetartozás hagyományos kötelékeit. Ettől függetlenül azonban az alapképlet az volt, hogy 1956-tól mi magyarok tudomásul vettük, hogy nincs lehetőség kiszállni a szoci buliból. Mi erre a térfélre lettünk leosztva, és a másik játékos, az USA nem jön ide át. Persze már akkor is baj volt a magyarokkal, alaposan a fejünkbe kellett ezt verni: a sortüzek mellett végigvert falvak, diákotthonok, agyonvert munkástanácsi és helyi vezetők, kivégzett forradalmárok, börtönbe és internálótáborba küldött osztályellenségek, víz alá nyomott életek mutatták, hogy milyen nehezen tanuljuk a szovjet függőséget.
Ezt még gyorsan meg is spékelték a téeszesítéssel, ami újfent egy országos erőszakhullámot jelentett. A fentiek, kombinálva még legalább három, alig másfél évtized alatt már korábban lejátszódott országos erőszak-kampánnyal, plusz még két világháborús vereséggel, nemzeti tragédiával, bőven elegendő alapot adtak volna, hogy szégyen nélkül, a „szép volt fiúk” gondolatával jöjjünk le az ellenállás pályájáról és olvadjunk fel a proletár internacionalizmust jelentő szocialista hazafiság nem létező fogalmában.
De nem ez történt. A felszínen persze általában nyugalom volt, hiszen élni kellett a borzalmas megpróbáltatások után. Mégis, valahogy állandóan előbukkant itt-ott, hogy mit is gondol egymásról a kommunista párt és a nemzet. Éppen azért, mert ahogyan Bauer írta, nem csak létezni, de élni is kellett.
Az ellenállás, a tiltakozás, és az ellenzékiség legkülönfélébb módon mutatkoztak meg, akár a legváratlanabb helyzetben és a legfurcsább formában. Néhányat ismerünk: a diákszervezkedések 56 után, a galerik, a hippikirándulások, Hamusics János és társai, a ’70-es évek diáktüntetései, az illegális egyházi közösségek ügyei, a pusztavacsi békefesztivál, és még sorolhatnánk. Nos ezek mind azt mutatták, hogy nincs rendben a történet. A kommunista hatalom szemben áll a társadalommal, és a társadalom szemben áll a kommunista hatalommal. Végül pedig, amikor a nagyhatalmi játszmában a lapok újraosztására került sor, azonnal tömegtüntetésekkel adtunk nyomatékot annak, hogy ki akarunk jönni a béketáborból a szabad világba. Sluszpoénként pedig az első szabad választások végeredménye pontosan mutatta, hogy mennyire taksálják a választók a kommunista párt felhigított utódát.
A felsoroltakon kívül is léteztek más ügyek, amelyeket még nem ismerünk mélységében, elsősorban vidéki tiltakozási formákat. Nem véletlenül indítottunk erre egy feltáró projektet.
Kádár 1956 novemberében azt mondta: „még egyszer nem csináljuk, hogy mindenért, ami ebben az országban történik, a párt a felelős”. Kádár és társai akkor járhatnak csak sikerrel akár haló poraikban is, ha bedőlünk ennek a taktikának.
Én azonban úgy hiszem: Bauer Sándor áldozata nem volt hiábavaló. Önkéntes tűzhalálával fizikailag is jelezte, hogy a forradalom lángja nem hunyt ki, és egyúttal a kommunistákra égette a szégyen letörhetetlen bélyegét.
Pénteken, március 6-án tüntetést szervez a Nemzeti Ellenállás Mozgalom Ukrajna budapesti nagykövetsége elé, ahol Szijjártó Péter is felszólal. Mi hangzik el a demonstráción, és milyen üzeneteket küldenek a felszólalók a kialakult helyzetben? Kövesse velünk ÉLŐBEN az eseményeket.
„Miért cserélném le a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek?” – vetette fel a Nobel-díjas író.
Míg Bandholtz tábornok lovaglóostorral kergette el a Nemzeti Múzeumtól a betolakodókat, addig a magyar tiszt furfanggal igyekezett menteni a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum kincseit.
Mikor lehet jó nemcsak a magyar és a szlovák vezetés, de a két nemzet közötti viszony is? Egy rendkívüli kötet újranyitotta a kérdést, és újra rá kellett döbbenni: a történelem máig ható propagandaértelmezése áll a két szomszéd közé.
„A panaszkodás helyett a cselekvés visz előre” – véli a TV2 Tények című műsorának arca, aki őszintén vallott a Mandinernek családról, munkáról, közéletről és társadalmi feszültségekről egyaránt. Interjúnk.
Magyar Péter alsóörsi fórumán jártunk: megdöbbentő Ukrajna-pártiság van jelen a Tisza táborában.
„Magyarország nem volt sem Európa, sem a kereszténység védőbástyája” – írták.
Az elnök úgy látja, hogy Irán katonai képességei súlyosan meggyengültek.
Ha kinézel a berlini pezsgős vacsorák világpolgári ködéből, lenn a muszlim imára hívó müezzinek téged is zavarni fognak, mert nem fogják tisztelni a világpolgárságodat, Krasznahorkai úr.
