Aszúkarácsony

„Az aszú csoda.

A természet, a termőhely, a szőlőfajta, a hagyomány, a tudás, a kultúra, a rátermett ember tökéletes-hibátlan összjátéka, amire büszkének kellene lennünk megállás nélkül.
Jó-jó, de az aszút ki igya meg? Hiszen ő sincs könnyű helyzetben. Egyrészt nincs szezonja a nagyvilágban, a vastag pénztárcájú közönség már évtizedek óta a nehéz vörösborokat szereti, azokra költ vagyonokat. Hogy miért, nem értem egészen. Másrészt az aszú épp elég drága, hogy miközben nekünk büszkének lennünk rá nem kerül semmibe – igaz, ehhez sem vagyunk elég okosak –, inni a sátoros ünnepeken se próbáljuk meg.

Én nem szeretem az édes bort, mondják sokan, és nemcsak a sűrítménnyel és más kunsztokkal feldobott – fehér vagy vörös, egyre megy – lőrére gondolnak. Az aszúra is gondolnak. Te nem tudod, mit beszélsz, búslakodom, borongok, mérgeskedek ilyenkor.

Igen, mérgeskedek is, és azon morfondírozom: talán nem is az a baj, hogy a világhír sehol sincs, és hiába múlt el a kilencvenes évek közepe óta két évtized, semennyit sem közeledett. Hanem az, hogy mi magunk sem tanultuk meg a magyar bort azóta sem. A villányi vöröset talán már igen, lehet, hogy többé-kevésbé a balatoni fehéret is – de a tokaji aszút még száz százalék, hogy nem.”