„A slam poetry szintén új műfaj, határterület. Mitől működik ennyire?
Kemény Zsófi: Beletalált valami olyanba, ami eddig így nem volt. Visszaadta a költészetnek azt, ami eredetileg az övé: a közösségi élményt. Egy slamesten több száz ember ül a teremben, közülük bárki felmehet a színpadra, ami három percig csak az övé, azt mond, amit akar, majd a közönségzsűri pontokat ad, és a végén győztest hirdetnek. Kicsit olyan, mint egy tehetségkutató, egy stand-up comedy és egy költői est keveréke. Varázslatos hangulata van. (...)
Édesapja Kemény István költő. Mácsai Pál édesapja Mácsai István festőművész. Híres szülő gyerekének lenni előny vagy hátrány egy szintén ismertséggel járó pályán?
Kemény Zsófi: Is-is. Előny, hogy ismertem a lehetőségeket, a működő közösségeket, a pályázatokat. Tudtam, melyik laphoz érdemes verset küldeni. És az is előny, hogy ha megírok egy verset (vagy mást), meg tudom mutatni apámnak, ő nem enged vackokat kiadni a kezemből. De hátrány, hogy hozzá mérnek, és bántó a feltételezés, hogy egyengeti az utamat. A sajátját sem tudja, nemhogy az enyémet.
Mácsai Pál: A különbség az, hogy Zsófi és az édesapja ugyanazon a pályán mozognak, én és apám nem. Egyébként nekem fájt, hogy a pályám mutatósabb természete miatt egy idő után engem jobban ismertek, mint őt. Miattam kezdtek vele például interjúzni. De hosszú távon ő áll nyerésre, mert az ő dolgai, képei megmaradnak. A színház elmúlik, csak foltok maradnak belőle a nézőben. Közérzetek.
Kemény Zsófi: A slam poetry ennek a sornak a végén kullog: nemcsak az előadás egyszeri és megismételhetetlen, hanem az előadott szöveg is csak egyetlen alkalomra íródik. A slammer a pillanatnak dolgozik, a költő az örökkévalóságnak. Az ember folyamatosan méricskél, hogy egy-egy szöveg eléggé jó-e ahhoz, hogy nyomtatásba mehessen. Eljön-e az a pont, hogy elhiszi, hogy amit leírt, irodalom.
Mácsai Pál: Zsófi helyzete azért sajátos, mert az ő apja nemcsak jó költő, hanem fontos is. Így azért nehezebb lehet.”