„Hát igen, se kiköpni, se lenyelni, ahogy mondani szokás. Valahol itt kéne keresni annak az okát is, hogy mind a mai napig lankadatlanul megy tovább a holokauszt–Trianon versenyfutás. A topikok ralija: az egyiknek az egyik fontos, a másiknak a másik, akinek az egyik igen, annak a másik nem, és fordítva. Hogy a végén, ha egy mód van rá, a véralgebra is előkerülhessen.
Így lesz aztán a nemzeti összetartozás napjából a nemzeti sehova sem tartozás napja.
Kis különbség tán, hogy míg holokausztot tagadni, gyalázni, gúny tárgyává tenni elfogadhatatlan, gyalázatos és visszataszító dolog, de személyes tapasztalataim, illetve meggyőződésem szerint kevesen művelik – és akik mégis, azokkal nem vállalok semmilyen közösséget –, addig a Trianonhoz kapcsolódó jelenségeken röhögni azok minőségétől függetlenül majdhogynem menőnek számít napjainkban. Nem azt mondom, hogy ez véletlen és abszolút indokolatlan, hiszen a Trianon-giccs tényleg hátborzongató kulturális fenomén.
De Trianon nem kizárólag giccs és még kevésbé kizárólag politikai irredentizmus.
(...)
Nekem személy szerint Trianon semennyire sem trauma. Hogy nem Magyarországon nőttem fel – hanem, tudjátok, Kárpátalján –, az nem fáj. Nem biztos, hogy így van, de meggyőződésem, hogy többet kaptam – például kulturálisan –, mint amennyit vesztettem ezzel. A szüleim és a nagyszüleim ezt persze másképpen élték meg – különösen a két nagyapám, akik egyike halálra fagyott és éhen pusztult a szovjet marhavagonban, a másika meg visszajött ugyan, de halálosan belebetegedett Szibériába és abba, hogy pluszban mindenét el is vették –, de számomra az az egész kisebbségi lét már csak egy történelem hozta körülmény volt, amivel kezdenem kellett valamit, és úgy érzem, tudtam mit kezdeni vele.”