Le kéne szokni Kádár Jánosról

„Tehát először az ellenzéki kádáristákról. Mondja, kedves ellenzéki szavazó, amikor ön egyszerre nosztalgiázik Kádár iránt, és kritizálja Orbán szerintem is penetráns, sajtószabadságot gyilkoló politikáját, akkor közben azért emlékszik, hogy Kádár alatt egyáltalán nem volt sajtószabadság? Cenzúra volt. Nem voltak kormánykritikus lapok, pláne rádiók vagy tévécsatornák. Sistergős Szabad Európa, meg Demszky Gábor pincéjében a szamizdat, az volt. Betiltott zenekarok, meg Erdős Péter. Amikor aztán sérelmezi a köztévé valóban szégyenteljes propagandaadóvá silányítását, közben ugye tudja, hogy Kádár alatt egyetlen tévé volt, pont ugyanilyen híradóval?

Továbbá: lehet-e bármi baja egy kádáristának a »keleti nyitással« meg az oroszbarátsággal? Felhorgadhat-e az a megyei matricák ellen, aki szerint az volt az aranykor, amikor eleve öt évet kellett várni a Trabantra? Miért nem tapsol a vasárnapi boltbezárásnak, hiszen ez konkrétan Kádár János legszebb éveit hozza vissza? Zavarhatja-e a választási rendszer és a kampányszabályok egyetlen pártra szabása azt, aki szerint a »régi szép idő« az volt, amikor Kádár idején Patyomkin-választásokat tartottak? Miért ne próbálkozhatna Orbán a röghöz kötéssel, ha egyeseknek szép emlék a vasfüggöny, a pár évente és rohadt nehezen megoldható külföldi út?

Ha a különbségeket keresem a két időszak között, az egyik említendő mindenképpen a szociális biztonság. Kádár kifeszített egy sűrű szövésű hálót a társadalom alá, és így lehetetlen volt lepottyanni – Orbán ehhez képest ma naponta szakít újabb lyukat e háló maradékába. Kádár alatt deklarált szándék volt a társadalmi mobilitás is, igaz, felemás eredménnyel – a tehetséges, csóró falusi gyereknek is lehetett diplomája (mindkét szülőm első generációs, vidéki értelmiségi), ugyanakkor politikai alapon sokakat elzártak az értelmiségi pályáktól.”