A szélsőjobboldal mint a neoliberalizmussal szembeni ellen-hegemónikus blokk? A Jobbik sikerének titka

„Amikor a Jobbik 2010-ben bekerült a parlamentbe, az elemzők, médiaszemélyiségek és a mainstream pártok képviselői úgy vélekedtek, a párt népszerűsége majd el fog párologni, ahogy kénytelen lesz fokozatosan alkalmazkodni a parlamentáris demokrácia puhább retorikájához. Ez azonban igen naiv elképzelésnek bizonyult, és ennek lényegében ellenkezője történt. A 2014-es választásokon a Jobbik több mint 1 millió szavazatot kapott és megerősítette pozícióját, mint a harmadik politikai erő az országban.51

A 2010-es kétharmados győzelem óta a Fidesz megpróbálta a szélsőjobboldali szavazókat kooptálni, átvéve a Jobbik ideológiájának kulcselemeit – például követelését, hogy az 1989-es alkotmányt új, »keresztény szellemű« alkotmánnyal kell helyettesíteni, az »unortodox« gazdaságpolitikát, vagy a Horthy-rendszer »becsületének« visszaállítását – és átültetve őket a kormányzati gyakorlatba és a szélesebb köbeszédbe.52 Egészen a legutóbbi időkig ez a stratégia viszonylag sikeresnek tűnt, azonban az utóbbi hónapokban a kormány népszerűsége zuhanni kezdett (internetadó, NAV-botrány stb). De ellentétben a Fidesz liberális kritikusainak reményeivel ennek a folyamatnak a fő nyertese nem a »balközép« ellenzék lett, hanem a Jobbik. Visszafogva antiszemita és rasszista retorikáját a párt második helyre jött föl a közvélemény-kutatásokban. Ahogy Tamás Gáspár Miklós írta: »A Jobbik mindenekelőtt azért sikeres, mert rendszerellenes pártnak tetszik. … A Jobbik azért tetszik rendszerellenes pártnak, mert a kapitalizmus bizonyos aspektusait bírálja (globalizáció, a pénzpiacok túlhatalma, munkanélküliség), amit másutt a mérsékelt szociáldemokrácia is megtesz, de nálunk senki, akiről a nagyközönség hallott valaha.«54

Tehát míg az Arany Hajnal sikere Görögországban (lásd Konogiannisz és Paraszkeva tanulmányát ugyanebben a számban) sok tekintetben hasonlít a Jobbikéhoz, van egy nagy különbség a két eset között: a rendszerellenes baloldal hiánya Magyarországon. A neoliberális kapitalizmus »organikus válsága« közepette, és szemben a jobboldal által vívott hosszú, kíméletlen és igen sikeres »állóháborúval«, a magukat »demokratikus ellenzéknek« nevező, széttöredezett erők képtelenek voltak bármiféle ellenállás felmutatására. A 2014-es általános választások után az ellenzék fantáziátlan és gyáva vezetői, valamint az egyre inkább összezavarodott szociál-liberális értelmiség képviselői már nem is próbáltak úgy tenni, mintha megpróbálnának szembeszállni a fasizmussal és nyíltan a Jobbikkal való »konstruktív dialógust« (vagy »vitát«) kezdték el pedzegetni. Állításuk szerint a »Jobbik nem tartható tovább karanténban« (ez az állítás vagy félreértésen alapul, vagy a tények tudatos félremagyarázásán, mivel a Jobbik sosem volt teljesen »karanténba« zárva). Többen úgy nyilatkoztak nagyobb figyelmet kell fordítani a »vidéki közbiztonság problémáira« (ez a »cigánybűnözés« szalonképes fordítása), hiú módon azt remélve, hátha hitelesebbnek tűnnek a fasisztáknál a »törvény és rend« kérdésében. Ennek eredményeképpen a szélsőjobboldallal szembeni ellenállás néhány kisebb progresszív civil szervezetre maradt, mint a MEASZ (Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége), a MAL (Magyar Antifasiszta Liga) vagy az Antifasiszta Hálózat. Pillanatnyilag azonban ezek az akciók rendkívül kicsik és a társadalom többsége ignorálja őket. A probléma, ahogy azt Tamás Gáspár Miklós írta, hogy legalábbis pillanatnyilag a civil társadalom »egyszerűen nem antirasszista«.55

A pillanatnyi magyarországi politikai helyzet tehát meglehetősen sötét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szélsőjobboldallal szembeni ellenállás reménytelen. Az antifasiszta erők szlogenje ma Magyarországon Samuel Beckett híres sora kell, hogy legyen: »Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban.«”