Az ember nézi a mozgóképes híradásokat a zöldhatáron és a tengeren át Európába menekülőkről. És azt látja, hogy a tipikus menekültek, különösen a rozoga hajókon ülők húsz és harminc év közötti, jó erőben lévő férfiak. Van egy-két nő is, néhány gyerek, öreget viszont szinte soha nem látni.
Nehezen hihető, hogy ők a szenvedők, a kiszolgáltatottak, az éhezők, a nyomorultak. Inkább erőseknek, vállalkozó kedvűeknek tűnnek, akik nem valami elöl, hanem valami felé mennek: kifizetnek otthon annyi pénzt az embercsempészeknek, amiből otthon egy évig megélhetnének – nyilván, hogy Európában még sokkal több pénzt keressenek.
Az ember nézi a híradásokat, olvassa a véleménycikkeket, és csodálkozva látja, mint tombol a filantróp demagógia. Nem bűn az otthoni rossz elöl jobb világba vándorolni, mi magyarok is így kerültünk ide.
De azért jobb lenne a nevükön nevezni a dolgokat: ezeknek a menekülőknek a kilencven (kilencvenkilenc?) százaléka egyszerűen a több pénzért jön. És hozza magával a kultúráját. Amivel még nagyon sok bajunk lesz. Például azzal, hogy az ő tolerancia-felfogásunk igen erősen különbözik a miénktől. Európa kapott már ebből ízelítőt.