Létrejöhet-e egy új jobboldali párt?

Ahogyan azt többször leírtuk: véleményünk szerint a harmatgyenge bal-liberális ellenzéki pártok problémáin – távlatilag legalábbis – egy nagy egységes ellenzéki párt segíthet. A nagy egységes jobboldal egyre akutabbnak tűnő gondjain pedig ennek az ellenkezője: a jobboldal kettéosztódása. Egyfelől az egység hiánya, másfelől a túlméreteződő egység is hozzájárul ahhoz, hogy immáron első számú Fidesz-kihívóvá erősödhetett a Jobbik.

A bal-liberális oldal rég óta kiszámítható belső vajúdásán, illetve a Jobbik ugyancsak meglepetés-mentes emelkedésén túl ismét csak a Fidesz az a párt, amely látványos, váratlan, mi több: hektikus mozgásokat produkál. Olyanokat, amelyekre korábban nem is gondoltunk. De ők megint csak egy lépéssel mindenki előtt akarnak járni. Most például azzal, hogy saját egységüket szétbontják.

Öt tételünk lesz.

Először: a Fidesz mára olyannyira vetélytárs nélkül áll, s oly annyira túlméretezett szervezet, hogy ebben a formájában immáron nem feltétlen éri meg (s talán nem is lehet) egyben tartani. A Fidesz 1996 óta mást sem tesz, mint terjeszkedik. Először belépett az MDF helyére, majd akkurátusan kiiktatta a tőle jobbra álló összes lehetséges riválist. Mi nem kiáltjuk azt, hogy az MDF helyébe lépni (s a liberális pólust elhagyni) árulás volt. Azt se mondjuk, hogy a 2000-es évek elején még tényezőnek számító pártok (MIÉP, Kisgazdapárt, a(z akkori)  Kereszténydemokrata Néppárt) felemésztése puszta szalámizás.  A Fidesz akkoriban – a maga szempontjából - helyesen cselekedett, hiszen vele szemben az 1994-től hatalmasra visszaduzzadt néhai állampárt, és annak kormányzati szövetségese, a megkérdőjelezhetetlen szellemi befolyással rendelkező SZDSZ állt.  E mindenoldalú többséggel szemben kellett a „törpe minoritást” képező Fideszt tényleges vetélytárssá tenni. Erre a kihívásra válaszul találták ki és fejlesztették tökélyre a 2014 októberéig töretlennek látszó gigászi növekedési stratégiát, ami aztán 2014-re érett be, a maga kétszer kétharmados szupertöbbségével. Ám a kétszeres szupertöbbség egyben zsákutca is: egyszerűen nem fejleszthető tovább. A pártot eddig egységben tartó alkotóelemek látványosan dezintegrálódnak. Erősen úgy tűnik: az elmúlt 20 év gigantikus Fidesze nem tartható egyben. Nem is kell egyben tartani. S tovább megyünk: jól láthatóan már nem is akarják. 

Másodszor: ha akarták volna, nincs Simicska-ügy. Simicska-ügy azért lett, mert változott a stratégia. Már nem mindent megelőző cél a további terjeszkedés, vagy akár csak az eddig elért eredmények megtartása. Megkezdődött a visszavonulás, vagy inkább a visszaépítés. Ennek látványos jele a Fideszt alkotó két uralkodó irányzat (nevezzük az egyiket plebejus-keresztény-nemzetinek, a másikat szabadelvű-konzervatívnak) egyre nyilvánvalóbb összetűzése. Egyelőre inkább csak a Simicska-sajtó kapcsán. De azért érzékelhetően más dimenziókban is. Kész. A 20 éve mamutprogram a végéhez ért, onnét út nem vezet előre. A Fidesz maga is hasonló helyzetbe került, mint Gyurcsány kormányzásának végén az MSZP, amely – válságára válaszul – elkezdett osztódni. A baloldal drámája persze az, hogy az osztódásból semmi nem jött eddig ki. A magyar jobboldal talán tanulhat ebből (is). De csak akkor, ha időben és rendezetten kezdi meg saját visszaépítését. 

Harmadszor: Ebben a magyar jobboldalnak ráadásul lehetősége van nem csak az MSZP, de mindenkori magyar állampártok példájából tanulni. Ne ütközzünk meg azon a kifejezésen, hogy „mindenkori magyar állampárt”. Merthogy ilyen pártok bőven voltak a Kádár-rendszer előtt is. 1867 és 1945 között azokra a pártokra használta a korabeli közönség, amelyek egyrészt túl nagyok voltak, másrészt túl hosszú ideig kormányoztak. Nos, ezek az állampártok egyfelől élvezték annak áldásait, hogy folyamatosan ők kormányoznak. De szenvedtek is tőle. Merthogy – ahogy Bibó mondja – „hamis realistává” váltak. Ezért „kitaláltak” egy túlélési technikát: vállalták belső konfliktusaikat és ennek révén időnként jó alaposan megcsapolták soraikat. Megtehették, hiszen szinte mindig kétharmados, olykor négyötödös többségben voltak. Volt tehát tartalékuk, úgyhogy nyugodtan megengedhették azt a luxust, hogy képviselőik egy részét (olykor nem is csekély részét) elengedik. A régi kormánypártok gyakran szakadtak, átrendeződtek. Így működött a magyar politika olyan korokban, amikor csak a kormánypárt volt a pályán, mert az ellenzék szétaprózva és ötlettelenül állt. Mint ma.

Negyedszer: talán már érthető, miért gondoljuk úgy, hogy a Fidesz vezetői nem feltétlen akarják a korábban még csodaszernek hitt egységet. Nem akarják. S keményen meg is mutatják. Úgy látjuk tehát: a jobboldal lassacskán – követve a „történeti” magyar állampártok útját - elkezdi saját „felszalámizását”. Az eddigi növekedési pálya nem folytatható - nincs is más választásuk. Ha nem is holnapután, de lassan kenyértörésre kell majd vinniük a dolgot fent említett két meghatározó irányzatuk között. A jelekből ítélve a Fidesz vezérkara latolgatja már ennek a belső átrendeződésnek a lehetőségét, kárát és hasznát. Azt vélelmezzük: elszánták magukat, hogy kétharmadukat tudatosan leapasztják és ezzel együtt profiltisztítást végeznek. Abból a megfontolásból, hogy még egy megcsappant állapotban is sokkal ütőképesebbek, mint a Jobbik nélküli ellenzék. 

Ötödször: meglehet, egy ilyen „önemésztés” egyszerre eszköze a kormánypárt túlélésének és a Jobbik megállításának. Új jobboldali párt körvonalai sejlenek fel, már ha a kormányoldal konzervatívjai elérkezettnek látják az időt. Egy ilyen lépéssel a Fidesz nemcsak megőrizné tematizációs monopóliumát, de meglehetősen nagyot szóló választ is adna az ellanyhulásáról szóló hírekre.