Itt élned, halnod

Most, a népek gyorsuló szétáradása közepette már igazán megkerülhetetlen kérdés: érvényes-e még a Szózat? Nem csak rólunk, magyarokról van szó, hanem közös – mert közös – egész európai kultúránkról. Hiszen amikor a Szózat született, amikor Vörösmarty leírta, hogy „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”, akkor ha más szavakkal is, de ugyanezt fogalmazta meg szinte minden európai nemzet költészete. A 19. század közvéleménye ekkor új európai értéket alkotott meg és tett sajátjává: a nemzetért hozott áldozat morális kötelezettségét.

Ebből az értékből semmit sem von le, hogy a legtöbben nem tartották be – a lopást is bűnnek tartjuk, még ha sokan lopnak is. A 19. század embere vagy nemzete országában élt és halt, vagy nem, de ha nem, akkor úgy tudta, hogy morálisan helytelenül cselekszik.

Lehet, hogy ez az érték már akkor sem volt valódi? Lehet, hogy valamiféle nemzeti méretű önszuggesztió volt csupán? Vagy érték volt valóban, de csak a korhoz kötődő érték, amely az idők változván elolvadt, mint a hó? Vagy éppen ellenkezőleg, érték volna ez ma is, csak éppen más erők háttérbe szorították?

Szögezzük le: Vörösmarty nem azt mondta, hogy rossz cserét csinál, aki hazát cserél, hogy az előnyöket és hátrányokat összevetve, végső soron jobban jár, aki a saját nemzete közösségében éli le az életét. A Szózat által felállított norma úgy szól, hogy ha ver sors keze, akkor is kötelességed itt élni és halni. Hogy az egyénnél előbbre való a nemzet. Hogy tőle kaptad a létedet, és neki tartozol elszámolással.

Igaz volt ez akkor? Igaz ez még ma?

A sok lehetséges közül talán az egyik alkalmas nézőpont, ha a versenyző és a hős archetípusát, a társadalomban játszott szerepüket vesszük szemügyre. A hősét, aki akár személyes vesztesége árán is a közösség javán munkálkodik, és morális jutalmát, a közösség elismerését e munkálkodásból nyeri, és a versenyzőét, akinek egyetlen célja győzni a (fair) versenyben, és a morális jutalmat, a sikert e győzelem hozza el neki.

Úgy tűnik, hogy a római életideál kialakulásától fogva, kétezer éven át a hős volt az európai értékrend legmagasabbra becsült aktora. Az ókori görögök még inkább a – győztes – versenyzőt becsülték, de Róma ideálja már Mucius Scaevola, karját a lángok közé tartva Rómát megmentő katona. Hősök voltak a hitükért mártíromságot vállaló középkori hitvallók, hős volt El Cid, Jean D’ Arc, Dugonics Titusz (tudjuk, legenda, de elhitt legenda), hősök voltak Egervár védői, Zrínyi katonái, 1848 honvédei. A hősök voltak azok, akik legyőzték a Rosszat és jobbá tették a világot.

De az elmúlt kétszáz évben fokozatosan valami más vette át a hős szerepét: az Adam Smith-féle láthatatlan kéz, vagyis a demokratikus intézményrendszer, amely az emberek egyéni céljait közjóvá transzponálja. Teréz anya szent asszony volt, de a közjó kibontakozását már nem tőle várja a világ. Hanem az egyéneknek a gondosan kimunkált demokratikus intézményrendszer által kormányzott szabad versenyétől. E verseny főszereplője pedig maga a versenyző.

Ám mára kiderült, hogy a nemzet, amely a demokratikus intézményrendszertől különböző, azzal időnként konfliktusba kerülő életkeret, mintha továbbra is tartaná az állásait. Éppenséggel mintha új erőre kapna. A Szózat érvényessége ennek ellenére elporladni látszik. Vajon Magyarország lakosainak hány százaléka érzi úgy, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is, de adósa a hazájának pusztán azért, mert magyarnak született? Valószínűleg nagyon csekély százaléka.

Nemzeti elkötelezettségűek persze vannak. Sőt ultrák is vannak. De ez az elkötelezettség semmiben sem különbözik egy futballcsapat drukkereiétől. Van kedvenc csapatunk, azért élünk és halunk, hajrá fiúk, mert fő a győzelem, Újpestért élünk, ő érte győzünk – és így tovább. Ebben a dologban azonban nincs morális töltet, nem szolgálat, nem áldozat. Inkább előnyös üzlet: csatlakozom hozzátok, és cserébe megkapom a közösséghez tartozás pozitív élményét. Ráadásként pedig a másik lenézésének, kigúnyolásának közösségi jogát.

Vörösmarty másról beszél.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Érvényes ez még? És ha nem, jól van így? Így kell lennie?