Harácsony vagy karácsony? Az elfogyasztói társadalom vagy a világváltás ünnepe?

Kedves olvasó, nyilván ismersz olyan embereket, vélhetően nem is keveset, akik azt állítják, hogy számukra máig csodálatos ünnep a karácsony és ők bizony példásan ünneplik, bensőséges, családi körben. Talán ismersz olyanokat is ezek közül, akikről konkrétan tudod, hogy állításuk finoman szólva nem egészen fedi a valóságot. Mert a karácsony kapcsán még a drága ajándékok beszerzésénél is mélyebb és általánosabb kötelességként jelenik meg az, hogy csak szépet és jót mondjunk-gondoljunk róla, még azok esetében is, akik szóban elítélik az ajándékvásárlás szokását  vagy akár tényleges gyakorlatukban is kizárólag saját készítésű ajándékokkal lepik meg egymást. Ami társadalmunk fő tabuja ilyenkor, az tehát nem annyira a drága ajándékok harácsolása, hanem sokkal inkább a pozitív érzelmek harácsolása, úgyszólván bármi áron: akkor is, ha történelmileg és kulturális hagyományainkban egészen mást jelentett ez az ünnep akár két-három generációval korábban (amikor középpontjában a betlehemezés állt és nem az ajándékozás, illetve ennek jelképeként a karácsonyfa állítás, ami akkor még nem volt divat).

Az ünnep általánosan elterjedt szokásai nem felelnek meg a karácsony értelmének és céljának, de még az ünnep történetéből ismert legnyilvánvalóbb tényeknek sem (pl. Jézus nem decemberben született, eredetileg csak a Vízkereszt volt ünnep és csak évszázadokkal később kezdték ilyenkor ünnepelni Jézus születésnapját, ami már elvében is teljességgel ellenkezik az őskereszténység tanításával, mivel az istencsászárok pogány születésnap-ünneplésének mintájára vezették be, a legnagyobb pogány ünnep, a Sol Invictus napjára időzítve, stb. stb.), szóval nagyjából semmi se stimmel a hivatkozási alapokat illetően - mégis minderről ilyenkor csak jót szabad gondolni és mondani.

Ezen a ponton gyakorlatilag nincs különbség az ateista fogyasztói Harácsony és a keresztények által mélyen vallásos érzülettel megélt Karácsony között, mert mindkettő alapvető társadalmi tabuja, hogy ilyenkor kötelező pozitívnak lenni és nincs helye a legapróbb árnyalatnak, fenntartásnak vagy kritikának sem. A tabu az tabu, egy magát mégoly modernnek és felvilágosultnak tartó társadalomban is. Hogy miért tabu az ateisták és a keresztények többsége számára egyaránt a karácsony, az ünnep egyetemes természeti-kozmikus hátteréből és eredetéből derül ki, aminek emlékét máig őrizzük karácsony szavunkban, mivel ez napfordulót jelent a szláv nyelvekben és eredetében nem keresztény jelentést hordoz.

*

Érdekes, hogy a modern ember is olyan pánikszerűen halmoz fel rengeteg ételt és minden egyebet karácsonykor, mintha örök télre készülne, illetve olyan csillogásra, fényáradatra törekszünk a világban ilyenkor elhatalmasodni látszó sötétség idején, ami máig pont olyan primitíven ösztönszerű kompenzálása  a téli napfordulóval kapcsolatos páni félelmeknek mint évszázadokkal vagy évezredekkel korábban. Inkább eszközeiben tér el mai formáiban a korábbiaktól mint végső céljában és tartalmában. (Ezáltal szemléletes példája a karácsonyi harácsolás annak, hogy az emberi közösségek és egyének mennyire nem racionálisan működnek, miközben magunkat a legracionálisabb lénynek tartjuk.)

Vajon ki az, aki valóban hitelesen és jól ünnepli ma a karácsonyt? Kinek a karácsonyát tekinthetjük követendő, valóban több nemzedék távlatában is fenntartható példának? Őszintén szólva én ma nem ismerek ilyet és ilyenkor a minimális igazságérzet is azt diktálja: legalább valljuk be, hogy nincs birtokunkban a megoldás és ezért meg kell keresnünk, újat kell találnunk, vagy újra megtalálnunk azt, ami esetleg folytatható lenne. Az igazság felismerése és kimondása sokkal meghittebb, önzetlenebbül közösségi cselekedet mint azt kamuzni, hogy minden rendben van, minden szép és jó, amikor nyilvánvalóan nincs így.

Hogy miért nincs? Nézzük meg konkrétan! Ha mi olyan bensőséges harmóniában élnénk szeretteinkkel, egymással és világgal, illetve a kereszténység Istenével, amit ilyenkor feltételezni és mondani szoktunk, akkor nyilván semmi szükségünk nem lenne arra a külsőségeket kifejezetten hangsúlyozó ajándékozásra és karácsonyfát állító ünneplésre, amit általában csinálunk, akár mély vallásos hittel, akár csak drága ajándékokra vágyva. Ilyen külsőségekre inkább a belső hiányosságok kompenzálásaképp szoktunk ráhajtani. Mindennapi életünkben soha nem olyan nagy a különbség, sőt: a feszültség a látszat és a lényeg között mint ilyenkor karácsonykor, függetlenül attól, hogy kiborul-e a bili a karácsonyi vacsora kapcsán (például azzal, hogy a családtagok üvöltöznek egymással egy faállítás közben eltört dísz vagy más hiányzó részlet miatt, amiből hirtelen kiderül: mégsem tökéletes a konstrukció, mely a szokásosnál sokkal tündöklőbb látszattal próbál úgy tenni, mintha ez lenne a lényeg).

Ahogy ismerőseim példáján és saját magamon látom, az egyetlen még járhatónak tűnő út, ha eleve elengedjük a görcsös ajándékvásárlásra fókuszáló harácsonyt, aminél sokkal jobb opció az is, ha csak jelképes ajándékokat készítünk egymásnak (bár a pozitív érzelmek harácsolásának kényszerétől még így se tudunk egykönnyen megszabadulni). Ennek teljes elengedése azért is nehéz, mert a világból elfogyó világosság kozmikus félelemmel tölt el minket mint földi élőlényeket – akár akarjuk, akár nem. A kozmikus igazság tehát nagyon rideg tényekkel szembesít ilyenkor, ezáltal pedig példátlanul erős lesz az ösztönkésztetés, hogy legalább a melegség és a fény látszatát produkáljunk önmagunk és egymás számára, ha már a természet ilyenkor nem adja meg ezt nekünk.
Egyfajta életbölcsesség nélkül, sorsunk felismerése és elfogadása nélkül eleve esélytelen az, hogy ilyenkor a pozitív érzelmek harácsolásának kényszerén túltegyük magunkat, elengedve a harácsonyt és átadva magunkat ennek a különleges, nagy világ-ünnepnek, amit a karácsony eredendően jelent, hogy egy mélyponton átfordulva visszatér a világosság a világba. Ha belegondolunk, nagyobb csoda és misztérium történik ilyenkor velünk mint bármi, amit erről vallásos képzetek formájában valaha megfogalmazni képesek lehettünk, mi emberek.

A betlehemi jászolhoz is csak a keleti bölcsek zarándokoltak el az újszülöttben megtestesült világváltás karácsonyi csillagát felismerve az égen -vagyis a téli napforduló kozmikus misztériumát megértve jutottak el oda … és csak a bölcsek! A világi hatalmak, a birodalom és a helyi kiskirály eközben csak a népszámlálással, illetve az elsőszülöttek lemészárlásával voltak elfoglalva (így emészti el a fogyasztói harácsony a karácsony lényegét). Azonban ennél is fontosabb, hogy az evangélium szerint a világváltás jelképeként, megszemélyesítőjeként született kisded és családja számára nem volt sehol hely Betlehemben (héberül a Kenyér Házában), még a vendégfogadó házban sem tudták befogadni őket, ezért csak az állatok közt találtak helyet, a jászolban. Vagyis csupán a természet fogadta be a megváltást, a világ világosságának megújulását, - Jézus születésekor is, ahogy nyilván ma is.

Ma is és mindenkor csak a természet hozza meg a teljes megújuláshoz szükséges áldozatot (például karácsonyfák millióinak feláldozásával, megfeszítésével az emberek komfortja kedvéért), csak a természet fogadja be olyan igazán bensőséges áhitattal a világváltás csodáját, melyet végső soron egyedül a természet visz végbe karácsonykor és nem mi, emberek. A világ hozza vissza a világosságot és nem mi emberek, akik ilyenkor még többet és habzsolóbban fogyasztunk el a világból mint egész évben. Tehát pont az ellenkezőjét tesszük az ünnep valódi értelmének, mert a világ megújulásának és regenerálódásának pont az ellentéte az, hogy még többet és még elvakultabb módon fogyasztunk el belőle mint egyébként bármikor. Lehetne ugyan arra hivatkoznunk, hogy valamilyen nagyvonalúság ez részünkről, ahogyan a természet is végtelen nagyvonalúsággal hozza vissza a megújulást (főleg a mi karácsonyi-fogyasztói hozzáállásunk ismeretében) – tehát valamiképp az ajándékozással a természetet utánoznánk... de erről legfeljebb akkor lehetne érdemben szó, ha legalább kimondanánk vagy tudatában lennénk. Az áldozatot a közönséges mészárlástól ugyanis évezredek óta pontosan az különbözteti meg, hogy tudatában vagyunk-e annak, amit épp teszünk, vagy nem.

A karácsonyhoz való viszonyunk hitelességét sokkal jobban tükrözi a karácsonyfával kapcsolatos álláspontunk, illetve gyakorlatunk mint bármi más, akár az ajándékvásárlás megítélése vagy a vallásos hagyományok szimbolikus értelmezése, mert a természethez és a világ világosságához való tényleges (gyakorlati) viszonyunk sokkal inkább ennek az ünnepnek a gyökereit érinti mint az, hogy milyen ideológiákra hivatkozva járunk el így. Ezért is válhatott az egyébként ízig-vérig pogány karácsonyfa ennek az ünneplésnek a fő jelképévé, pontosabban az ünnep fő bálványává és úgyszólván érinthetetlen tabujává vált, még magukat vallástalannak tartó emberek és családok esetében is, akik világnézetük szempontjából ugyanolyan ellentmondásos módon ragaszkodnak a karácsonyfához, mint a keresztények, akiknek viszont pogány bálvány-jelképisége miatt illene a leghatározottabban elutasítani ugyanezt a szimbólumot.

A karácsonyfáról számos nézet és ideológia kering, de csak egy valóban fenntartható és vállalható verzió van, ami generációkkal utánunk is követhető példa: ha kiválasztunk egy élő fát a természetben és örökbe fogadjuk, vagyis az kerül ünneplésünk középpontjába, hogy ez a fa milyen szép és milyen jó nekünk, ha megőrizzük mint sok-sok élőlény számára nélkülözhetetlen élőhelyet, külön kis világot: ott a szabadban, ahol gyökerei vannak, ahol az ég madarai nyugvóhelyre találnak ágain vagy otthonra a sűrűjében.

Ha nem a természetet próbáljuk zsákmányként és feldíszített tetemként otthonunkba hurcolni, hanem inkább magunkon veszünk erőt, megtéve (legalább ilyenkor) azt a döntő lépést, hogy kimegyünk a szabadba és megkeressük fejünk felett a keleti bölcsek által megtalált világváltó karácsonyi csillagot, hogy újra otthonra leljünk a világban. Ha igazán jelent valamit a karácsony nevű ünnep, eredendően ezt jelenti. Az evangélium betlehemi jászol történetének tanúsága alapján a keresztényeknek éppúgy mint minden más vallású, illetve érzületű embernek eredendően ezt jelentené. Az ajándékozás méltó, vállalható és fenntartható formáját pedig pontosan  azáltal találjuk meg, ha a jelképeként kezelt karácsonyfa mintájára teljesen elengedjük, szabadon hagyjuk – ha az ajándékozás látszata helyett valóban lényegét ünnepeljük. Praktikusan: ha karácsonyra nem veszünk semmit és azzal ünnepeljük, hogy legalább ilyenkor nem a világ elfogyasztása a fő életcélunk. Valahol el kell kezdeni a világváltást...

Kevés olyan embert ismerek, aki igazán közel jutott ehhez, de róluk inkább gondolom, hogy általában is boldogan élnek és emiatt ilyenkor karácsonykor is hitelesebb az ünneplésük, mint azok esetében, akik meghitt ünneplésükkel dicsekednek, de tetteiken, gyakorlatukban nyomokban sem érhetünk ebből tetten úgyszólván semmit.

Nemcsak így, elvi általánosságban lehet ezt kimondani, hanem a karácsonyfa szimbolikájának, a vele kapcsolatos mai gyakorlatnak a részletes elemzéséből ugyanez derül ki, ahogy a kereszténység karácsonyképének részletes történeti és teológiai elemzéséből is. Aki kíváncsi a részletekre, vagy méltóbb ünnepi készülődésnek érzi az igazság őszinte keresését és közös kimondását, illetve a megfelelő konzekvenciák közösségépítő levonását, annak talán nem haszontalan elolvasni ezeket az írásaimat.


Puzsér Robival közös rádióműsorban is elemeztük a karácsony és a harácsony kérdéskörét.

*

Valójában nem a karácsonyról akartam most elsősorban írni, hanem a szeretet érzületéről mint világhoz való viszonyulásunk alapjáról. Bár a szeretet fő ünnepének szokták nevezni a Harácsonyt, ami a jelek szerint sokkal inkább a fogyasztás fő ünnepe. A gyakorlatban a karácsony példája inkább félrevezető, tehát jobb teljesen a karácsony tematikájától elvonatkoztatva beszélni róla:

TÖRVÉNYEINK ALAPJA MERŐBEN MÁS MINT AMIT ERRŐL ÁLTALÁBAN GONDOLUNK

A szeretet és a szerelem érzülete a modern ember emlékezetében is úgy maradt meg, mint ami a legfontosabb, viszont mára elhomályosult, hogy miért és hogyan, mert a fogyasztói társadalom ezt a belső erőforrásunkat is ugyanúgy feléli, elfogyasztja, mint külső erőforrásainkat. A szeretett lény az elfogyasztói társadalomban legfeljebb vágyunk tárgyaként jelenik meg, ahogy egy érett gyümölcs, amit szemünkkel is majd felfalunk, ami nem csupán különbözik a főként felelősséget, tiszteletet, sőt odaadást jelentő szeretet érzületétől, hanem inkább ezzel ellentétes irányultságú. A fogyasztói vágy alapjában passziválja az embert, lényegében feléli minden felelősség, tisztelet és odaadás érzelmi tőkéjét, amennyiben ezek cselekvő, aktivitást jelentő érzelmi energiák, melyek eredendően törvényeink és társadalmi létünk alapját képezték. E tekintetben nincs lényegi különbség a konzervatív vagy baloldali emberek tényleges világ iránti felelősségérzete között (ami főként ökológiai nézőpontból válik nyilvánvalóvá). Ezek a bal-jobb típusú ideológiák legfeljebb abban különböznek, hogy képviselőik mást és mást feltételeznek magukról, illetve máshogyan élik meg saját világhoz való viszonyukat, miközben világfogyasztóként alapvetően ugyanúgy viselkednek, ugyanazt csinálják, ugyanúgy elfogyasztják a világot, - így ezt leplezni próbáló konzervatív vagy baloldali ideológiájuk leginkább a látszat fenntartásának és az önigazolásnak, illetve önáltatásnak két eltérő stratégiáját jelenti.

A hazaszeretet és a világhoz tartozás kérdései

Minden ország törvényei és ezek fennhatósága a szuverenitásra, illetve az állampolgárságra épül. A magyar törvények alapvetően a magyar állampolgárok törvényei, jogilag az orosz vagy amerikai törvényeknek itt és a magyar állampolgárokra nézve nincs kötelező érvényük. Mi áll e jogi evidencia hátterében mint a törvények erkölcsi alapja? Persze, feltételezzük, hogy van valami egyetemes emberi alapja az egyes országok törvényeinek a kulturális és erkölcsi különbségek miatt gyakran jelentősen eltérő jogszabályok hátterében, ami emberi mivoltunkhoz kapcsolódik, de mégis mi?
Az állampolgárság pedig végső soron nem jogilag, hanem érzelmileg, sőt: érzékileg jön létre - egy férfi és egy nő egyesüléséből, alapja tehát az egót lényege szerint meghaladó érzület! Aligha véletlen, hogy a totális fogyasztás társadalmát megelőző Reformkorban még a hazaszeretet jelent meg legfőbb érzületként, ami segíthet megérteni, hogy eredendően nem csupán szeretteinkhez való érzelmi viszonyról van szó, hanem kozmikus kötődésről és felelősségérzetről, végső soron a világhoz való viszonyunk alapjáról, ami a hagyományosabb kultúrákban és ősi vallásokban még evidensebb összefüggésként jelenik meg. A külvilágot tekintve a természet csodálatának alapja ugyanaz mint belső világunkhoz való érzelmi kötődésünk, önmagunk szeretete, sőt: a kettő egyensúlya hagyományosan nem az ego, hanem inkább a világ javára billent el, csupán ma tűnik úgy, mintha az ego bekebelezte volna egész érzelemvilágunkat maga számára és kifelé már semmilyen szignifikáns érzelmi kötődést nem hagyna, - leszámítva azt a totális vágyat, hogy mindazt bekebelezzük egónkba, ami még rajta kívül maradt a világban, illetve a világból. Ehhez képest a modern kor előtti ember világában, például a középkorban sokkal nagyobb szerepet kapott a külvilághoz, illetve az egót meghaladó világhoz fűződő érzület, amit elsősorban hitként tematizáltak.

Érdekes, hogy amit a modern egó vallási fanatizmusként lenéz és ostobaságnak tart, valójában a világhoz fűződő egészen más érzületet jelentett, melyben az egó és a külvilág közti egyensúly az egót meghaladó világ javára billent el és jobbára ezt nevezték hitnek, aminek kevés vagy majdnem semmi köze sem volt a mai komfortember vallásos hitéhez. Jobban járunk, ha világnézeti éthoszként és ökológiai szempontokból próbáljuk megérteni mint a világhoz való viszonyt. Annál is inkább, mert a görög éthosz eredetileg lakozást jelent, vagyis annak minőségét, hogy az ember hogyan áll bele világába és hogyan lakja be, mennyire tudja otthonaként kezelni cselekedeteivel és gondolataival, illetve egész érzületével.

Egyáltalán miért engedelmeskedik az ember a nyers erővel érvényesülő természettörvényeken túl bármilyen törvénynek? Mert abban találhatjuk meg törvényeink működésének valódi alapját. Ilyenkor arra szoktunk hivatkozni, hogy az ember társas lény, szüksége van a közösségre, többnyire akár a túléléshez is. Ez a magyarázat pont a lényeget nem magyarázza meg: honnan tudja, honnan érzi minden egyes ember azt a kötelességet, kötődést és felelősséget, mely a többi emberrel és a többi élőlénnyel, illetve az egész világgal nemcsak általában, de az adott pillanatban és az adott helyzetben is összekapcsolja? A szeretet és a szerelem érzületében találjuk meg mindennek eleven emlékét és a választ.

Ha félelmeink és az ezekhez kapcsolódó gyűlölködés erősebbek lennének a világhoz kapcsolódó ősbizalomnál és szeretetnél, akkor soha semmilyen törvénynek nem engedelmeskednénk a nyers erő természettörvényein kívül. Aki éhes lenne, az első arra járó embert simán megölné és megenné. Akkor is, ha az anyja, az apja vagy a gyereke lenne. Amikor nagy ritkán ehhez hasonló szörnyűség történik, az nyilván a világba vetett ősbizalom és a szeretet halálos sérülésére vezethető vissza az adott ember életében. Erkölcsi és jogi törvényeink alapja tehát a világba vetett ősbizalom és a szeretet érzülete, de ma különösen fontos kiemelni, hogy ez eredendően nem csupán a szülőkhöz vagy más emberekhez fűződő érzelem, hanem a minket körülvevő világ iránti felelősség érzülete, mely által a világ közös otthonunkként jelenik meg. Nem csupán az emberek, hanem minden élőlény közös otthona, sőt: az élettelennek mondott természeté is, ami különösen az ősi kultúrákban volt még kézenfekvő. Aligha véletlen, hogy az ökológia eredetileg az oikosz és logosz kulcsszavak összetételéből áll, ami etimológiailag a ház, az otthon összefogását jelenti. Ezzel szemben a közgazdaság, az ökonómia ugyanennek a háznak, a közös otthonunkat jelentő világnak a felosztását, szétosztását jelenti etimológiailag, aminek centrifugális ereje éppen ellentétes az ökológia centripetális törekvésével, mely lényegében annak összegyűjtését jelenti, amit az ökonómia szétszór, elherdál. (N.B.: a harácsony az ökonómia ünnepe, a természeti javak szétszóratása, miközben a karácsony eredendően pont ennek ellentétét jelentené, eredeti keresztény és pogány olvasatában egyaránt.)

*

Valójában nem is elsősorban a karácsony miatt jutottam el ezekhez a gondolatokhoz, mert a karácsony szellemileg sokkal kevésbé izgalmas téma mint amennyire heves ideológiai viták tárgya olykor. Inkább azon tűnődtem el, hogy miért más a Balatonhoz fűződő viszonya azoknak az embereknek, akik nemcsak önáltatásként vagy önös érdekből mondják azt, mennyire szeretik a Balatont, hanem valóban szívesen tesznek érte és örömüket lelik ebben. Azáltal más az ő viszonyulásuk kedvenc tavunkhoz, hogy a szerelemhez nagyon hasonló kötődésről van szó. Ezt gondoltam tovább, hogy mit is jelent a lokálpatriotizmus, illetve a régiós kötődés és a természet csodálata, sőt: imádata az embereknél és így jutottam arra a talán nem is olyan különös következtetésre, hogy minden törvényünk végső alapját találhatjuk meg ebben az érzületben, - amire persze a karácsony kapcsán is előszeretettel hivatkoznak még tömegtermékeiket reklámozó cégek is, hogy a „szeretet ünnepe” ürügyén extraprofitot termeljenek. Pedig a napnál világosabb, hogy az igazán önzetlen szeretet ünnepe azzal kezdődne, hogy mindazok felé fordulna szeretetünk, akiktől nem várhatunk viszonzást és itt nemcsak a szegényekre vagy magányosokra kell gondolnunk, még csak nem is a „házi kedvencekre”, mert egy embertől vagy egy háziállattól még mindig több visszajelzést várhatunk és még mindig kevésbé önzetlen, ha őket ajándékozzuk meg, mintha például életben hagyjuk és nem deportáljuk lakásunkba a karácsonyfákat, ahol szenvedés és halál vár rájuk.

Nem is beszélve mindarról, amit épségben hagynánk azzal, ha végre méltón ünnepelnénk a világ elfogyásának és megújulásának nagy ünnepét, a karácsonyt, azzal, hogy lehetőleg legalább ilyenkor semmit sem fogyasztunk, vagy tényleg csak a legszükségesebbet. Egyedül ezzel fejeznénk ki azt, hogy készek vagyunk egyénileg és közösségként is áldozatot hozni azért, hogy ne fogyjon el a világ, hanem megújulhasson. A harácsonyként ünnepelt karácsony ennek momentán pont az ellenkezőjét jelenti. Emiatt nem annyira „kellemes” vagy „szép” ünnepeket kéne kívánnunk egymásnak és magunknak, hanem inkább őszinte, igaz és felszabadult karácsonyt, ami persze ugyanakkor szebb és jobb is lehetne a ma általános kollektív önáltatásánál. Érdemes kipróbálni! Szabadon jobb a karácsony is mint előítéletekbe és kényszerképzetekbe zárva. Mit érhet a karácsony, ha kisajátítjuk magunknak és nem lehet a világ ünnepe, a világváltás ünnepe? Merthogy nevében  is erre utal a karácsony mint a világ megújulásának és növekvő sötétséget legyőző megvilágosodásának ünnepe. Egyszóval: felszabadult, igazi karácsonyt mindenkinek – de tényleg mindenkinek, nemcsak szeretteinknek és nem is csak az embereknek!