„Valójában ugyanis ez a szemlélet és ez a politika nem nemzetrészeket kapcsol egybe, hanem a nemzetiség tényét kapcsolja egy hivatalos dokumentumhoz, ami több felfogás szerint is problémás, káros hatásai viszont a gyakorlatban is érzékelhetőek.
A kormány – nehezen ellenőrizhető – közléseiből annyi tudható, hogy eddig több mint félmillióan szereztek állampolgárságot az egyszerűsített eljárás keretében. Vagyis a Kárpát-medencében – a kettős állampolgárság intézményét Magyarország esetében mereven elutasító Szlovákia magyarjai nélkül – legalább kétszer ennyien nem éltek az alkalommal, és döntő többségük nem is nyújtott be kérelmet. A kormánypárti politikusok retorikáját alapul véve, ők nem akarnak részesülni a »nemzethez tartozás élményéből«; és szemlátomást a kormánypártok tényleg nem tudnak mit kezdeni azokkal, akik a magyarságuk megélésekor nem tulajdonítanak kitüntetett szerepet a magyar állammal való kapcsolatnak.
A többiek meg kapnak egy papirost, és csekélyke beleszólást olyan gazdaságpolitikába, amelynek következményeit nem viselik, olyan környezetvédelmi, építésügyi, közegészségügyi előírások meghozatalába, amelyek rájuk nem vonatkoznak, olyan szabálysértési és büntetőjogszabályok megalkotásába, amelyeket velük szemben nem érvényesít senki, olyan oktatási és kulturális intézményrendszer létrehozásába, amelyet nemigen vesznek igénybe. Viszont sikerült újabb érzelmi éket verni bel- és külhoniak közé. Az állampolgársággal együtt járó szavazati joggal közel százharmincezren éltek is, és éppen ez eredményezett újabb kétharmadot, holott a magyarországi választók egyértelmű kisebbsége voksolt a Fidesz–KDNP-re. Az állampolgárság kérdését középpontba helyező politika tehát egyáltalán nem garantálja a térségben a magyarság gyarapodását, de még csak a megmaradását sem, viszont folyamatos konfliktusok forrását hordozza magában.”