A fal árnyéka

„A közös érdek, mely a társadalom tagjait egyformán köti a hazához, csupán két szó: szabadság és tulajdon – mondta Kölcsey Ferenc a pozsonyi diétán száznyolcvan éve, s ezt a szállóigévé vált mondatot választotta jelszavának huszonöt éve a szabad, demokratikus Magyarország és a szociális piacgazdaság programját zászlajára tűző MDF. Az új kormány nem tudta azonban beváltani ígéreteit és a hozzá fűződő reményeket – 1990-től gazdasági válság, száguldó infláció, üzemek bezárása, tömeges munkanélküliség, az életszínvonal zuhanása, megszorítások sora következett, vagyis a rendszerváltoztatás a magyarok óriási tömegei számára nem szabadságot hozott, hanem kiszolgáltatottságot zúdított rájuk. Ma már tudjuk, a szociális piacgazdaság és az európai életszínvonalhoz felzárkózás negyedszázada azért volt illúzió, mert Magyarország a több mint négy évtizedes szovjet megszállásból és kommunista diktatúrából úgy szabadult fel, hogy egy pillanatra sem nyerte vissza tényleges önrendelkezését. Ahogy talán kissé leegyszerűsítve, de találóan írta húsz éve Kiss Dénes költő: »Kimentek a tankok / Bejöttek a bankok.« Ugyanis hazánk a vasfüggöny leomlása után rögtön egy teljesen más, de nem nemzeti és nem önálló új hatalmi keretbe, a neoliberális kapitalizmus globális terébe lépett, ahol az új játékszabályokat az 1989 tavaszán megfogalmazott „washingtoni konszenzus” fő közgazdasági tézisei – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – és az azokat képviselő multinacionális befektetők diktálták. Az ennek jegyében megtervezett „piacgazdasági átmenethez” asszisztáló, magát szocialistának és liberálisnak nevező, önző s mohó politikai-hatalmi elit a privatizáció során magánosította a nemzeti vagyon jelentős részét, s még nagyobb hányadát külföldi befektetőknek juttatta nagyrészt máig ismeretlen, ráadásul illegitim módon, a magyar nép többségét megfosztva a tulajdonszerzés lehetőségétől. »Lehet-e hosszú távon legitim egy politikai berendezkedés, ha a tulajdon nincs igazolva?« – kérdezte Lánczi András politológus éppen tíz éve megjelent könyvében. A kérdésben benne volt/van a válasz.

A Tellér Gyula által »a rendszerváltás rendszerének« nevezett, folyamatos jövedelemkivonó és erőforrás-felélő zsákutcás gazdasági-politikai rendszer ugyan 2010-ben megbukott, az idén pedig végső csapást szenvedett, de az előző húsz év hatalmas gazdasági, társadalmi és humántőke-deficitjétől – amit súlyosbított a 2008 óta tartó európai gazdasági válság – még mindig nem tudtunk megszabadulni.
Magyarország gazdasági fejlettsége és a nagy többség életszínvonala – gondoljunk csak az átlagbérek közötti négy-ötszörös különbségre! – ma távolabb van a fejlett nyugati államokétól, mint huszonöt éve volt, s országunk nemcsak az uniótól szakadt le, de saját régiójától is! Érthető, hogy a magyarok zöme a rendszerváltozás vesztesének tartja magát, s 2010 után az idén három választáson is újra megerősítette, hogy az előző húsz évitől gyökeresen eltérő, önálló, nemzeti gazdaság- és társadalompolitikát kíván, amely által közeledhetünk az oly régóta áhított európai, polgári életformához és életszínvonalhoz. Huszonöt év után végre itt az idő, hogy megszabaduljunk a berlini fal hosszú árnyékától.”