„Őszintén megmondja, hogy azért vette magára még a Sorsok Háza beüzemelését is, mert ha »kibeszéljük« a »múlt tragédiáit«, akkor végre semlegesíthetjük azokat az erőket, amelyek »hazánkat fasisztázzák«. A projekt nemes végcélja tehát az, hogy némely ballibek befogják végre a hazaáruló szájukat. És valóban, saját mártíromságának nyomatékos hangsúlyozásán túl csak ennyit kíván mondani Schmidt: hogy senki ne ugasson bele.
Mert, ha hiszik, ha nem, a Mazsihisz például bele akar beszélni a magyar holokauszt emlékezetébe. Meg »a« külföld is persze. Az angolok, az amerikaiak meg még az izraeliek is. Pedig az a mi nemzeti történelmünk, azt csinálunk vele, amit akarunk. Még az is felmerült, tudjuk meg elhűlve, hogy egy nemzetközi történészbizottság is belepofázhasson a kérdésbe, eb ura fakó, el a nemzetközi kezekkel a magyar szuverenitástól!
Lázárnak az a kijelentése, hogy Schmidtnek konszenzust kell keresnie bizonyos zsidó szervezetekkel, Schmidt szerint jobban megdöbbentette a magyar közvéleményt, mint az, hogy Lázár Zoltai Gusztávot tanácsadónak nevezte ki. Lázár ugyanis legújabban nem átallotta még azt is mondani, hüledezik a főigazgató, hogy még a magyar holokauszttúlélőknek is lehet szavuk a magyar holokausztot bemutató kiállításon.
Schmidt ezen háborogva azért tényleg kicsit túllőtt a célon, de az irány világos: a kormányt kétharmaddal megválasztották, a kormány őt kinevezte, úgyhogy az ő szuverenitása azonos az országéval. A Lázár-féle konszenzus ebből kifolyólag a haza egységes akaratának elárulása. Ismerős. De ha a még nála is sokkal szuverénebb Lázárnak meg épp máshoz van kedve, mint neki, akkor persze zavar keletkezik az erőben.”