Sírva sír az éjszakában − Veszélyben a közel-keleti keresztények

„Milyen magányosan ül a város, amely tele volt néppel!
Olyan lett, mint az özvegy, pedig nagy volt a nemzetek között,
úrnő a tartományok között, mégis robotmunkássá lett!

Sírva sír az éjszakában, és könnye csorog az arcán.
Nincs senki, aki vigasztalja azok közül, akik szerették.
Barátai mind cserbenhagyták, ellenségeivé lettek.”
(Jeremiás siralmai)

Az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIS) katonái elüldözték a kétezer éve ott élő keresztények maradékait az iraki Moszul városából. A moszuli szír-katolikus érsekségi palotát a szélsőséges iszlamisták felgyújtották. Moszulban most már nincsenek keresztények. Nemrég még ott volt egy tucat család, de pénteken nekik is menekülniük kellett, így szűnt meg végleg a 25 ezres közösség. Mindenüket elrabolták, inzultálták őket és minden vagyonuk, ingóságuk nélkül ott hagyták őket a sivatag kellős közepén. Szemtanúk elmondása szerint a Moszult elfoglaló és Iszlám Állam néven kalifátust kikiáltó Iraki és Levantei Iszlám Állam szunnita terrorszervezet a muzulmán mecsetek hangszóróin és röplapokon keresztül szólította fel a keresztényeket, hogy szombatig hagyják el a várost vagy térjenek át az iszlám hitre és fizessenek különadót. Az egyik röplapon az olvasható, hogy amennyiben vonakodnak megtenni mindezt, „semmi mást nem kínálhatnak nekik, csak a kardot”. Korábban az ILIÁ (alias ISIS) nyolc keresztényt feszített keresztre Szíriában az iszlám hit elhagyásáért.

A várost taxival és autókkal elhagyóknak később az ellenőrzőpontokon le kellett adniuk minden pénzüket és ékszereiket. Az Iraki és Levantei Iszlám Állam nyilatkozatai alapján az elmenekülő keresztények házai is a szélsőségesek kezére kerülnek. Szemtanúk és a katolikus érsek is arról számolt be, hogy az Iraki és Levantei Iszlám Állam harcosai az elmúlt napokban N betűvel jelölték meg a keresztények házait. A Koránban ugyanis a naszara szóval jelölik a názáreti Jézus követőit.

Az Iraki és Levantei Iszlám Állam múlt hónapban egy villámhadjárat során elfoglalta Irak északi és nyugati területeit, köztük az ország második legnagyobb városát, Moszult. Az iszlamisták, akik fél Európára kiterjedőleg újjá akarják alakítani a kalifátust ami egyszer a mienk volt valaha, oda visszamegyünk! felkiáltással, még a muzulmán lakosságot sem kímélik. Például azt tervezik, hogy megcsonkítják a nőket, nehogy maguk is élvezzék a hitvesükkel való együttlétet.

Szudánban, amiről nemrég szakadt le a keresztény többségű Dél-Szudán, nemrég ítéltek halálra egy keresztény nőt, Meriam Ibrahimot, mondván, házasságot tört és hitehagyott (amiért az iszlámban halál jár), holott születésétől fogva keresztény volt és keresztény házasságban élt. A börtönben szülte meg gyermekét. Végül elengedték, majd mikor távozott volna az országból, a reptérről újra a börtönbe vitték őt. Most diplomáciai tárgyalásoknak köszönhetően kiengedték az országból, csütörtökön fogadta Ferenc pápa, nemsokára utazik New Yorkba, mivel a férje amerikai állampolgár.

Szíriában rakétatámadás ért egy ferences kolostort. A szíriai rezsim nem volt demokratikus, de viszonylagos béke honolt az országban, amíg a muzulmán felkelők ki nem találták, hogy megcsinálják a maguk arab tavaszát − nem csoda hát, hogy a keresztények inkább az eddigi rezsimet választanák.

*

Núri al-Máliki, Irak miniszterelnöke bűntettnek minősítette a keresztények üldözését, szavai szerint az ISIS-akció kétségkívül felfedte a fegyveresek terrorista természetét. Máliki felszólította a világot, hogy lépjen fel egységesen ellenük.

Ferenc pápa az Úrangyala-imádság (Angelus) előtti beszédében aggodalmát fejezte ki vasárnap az iraki keresztények helyzete miatt, és a béke megteremtését szorgalmazta a világ konfliktus sújtotta övezeteiben.

Képzeljük el: misére, istentiszteletre igyekszünk a templomba egy muzulmán ország muzulmán városában. A templomban másfél éve fejeződött be a restauráció, miután egy ugyanilyen istentiszteleten robbantottak szélsőséges iszlám alakulatok. Lehet, hogy ott voltunk, csak hátrébb álltunk, és lehet, hogy több barátunk, családtagunk is odaveszett. Jó esetben felismerhető volt a holttestük és el tudtuk őket temetni. Bár a temetés alatt is tarthattunk attól, hogy egy újabb akció miatt már nem megyünk haza a temetőből. A karácsonyi, húsvéti istentiszteleten nagyobb az esélye a robbantásnak. Egy körmenet is bármikor az utolsó lehet az életünkben.

Kevésbé problémás helyen, mondjuk Egyiptomban élve pusztán csak packáznak velünk a hatóságok, nem adnak engedélyt templomépítésre, majd mégis − aztán visszavonják. Lehet, hogy a muzulmán többségű és kultúrájú ország vezetése nincs ellenünk, esetleg a lakosság többségének sincs velünk baja, sőt jól megvagyunk velük, egymás áruit vásároljuk a piacon, üzletelünk, esetleg még barátaink is vannak köztük, elmegyünk egymás esküvőjére. És mégis, kiszámíthatatlan, láthatatlan csoportok próbálják ellehetetleníteni az életet, így folyamatosan fel vagyunk készülve rá, hogy bármi megtörténhet. Lehet, hogy már bele is nyugodtunk ebbe és lelki béke uralkodik bennünk. Vagy ha nem, akkor dühöt és dacot érzünk. Csak azért is elmegyünk a templomba, csak azért is ünneplünk, kiállunk magunkért.

*

Jeruzsálem, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia – az első századokban a kereszténység öt patriarchátusából négy keleten jött létre – az ötödik volt Róma (a pápa egyik, XVI. Benedek által nem használt címe „a Nyugat pátriárkája”). Ma egyik sem a „keresztény” világ része. Még leginkább Konstaninápolyban, azaz Isztambulban honol béke, bár a patriarkátus egykori székhelye, a Haia Sophia múzeum lett, de csak mert az atatürki szekularizáció a város elfoglalása után mecsetté alakított szentélyt múzeummá alakította. Jeruzsálemben nem nyomják el a keresztényeket, pusztán az izraeli-palesztin-konfliktus miatt szenvednek ők is. Alexandria egyiptomi kikötőváros, itt már több bajuk van Krisztus követőinek, de Egyiptom még mindig viszonylag tűrhető hely a számukra. Antiochia ma Antakya néven egy százezres város a török riviérán. Az ősi alapításokon kívül azonban még van pár patriarchátus: 1553-ban alapították a babiloni káld patriarkátust, amelynek székhelye Bagdad volt. 1742-ben az örményt, Bejrútban. 1886-ban a kelet-indiait, Goában. A lisszaboni érsekség 1716-ban lett patriarkátus. Az Ezeregyéjszaka egykor fényes Bagdadjában most félnek a keresztények.

Pedig a Közel-keleten a keresztények nem jött-mentek, nem jövevények és nem is bevándorlók, hanem őslakosok. 632-ben, az iszlámot megalapító Mohamed halálakor Egyiptom, Palesztina, Szíria, Kis-Ázsia, Észak-Afrika mind keresztény területek voltak. A keresztes hadjáratok védelmében már korábban írtunk, és Máthé Áron áprilisban emelte fel szavát a Mandiner blogon a közel-keleti, azon belül is a szíriai keresztényekért.

Ma a közel-keleti keresztények a térség lakosságának 5 százalékát teszik ki, holott a huszadik század elején még 20 százalék volt az arányuk – a csökkenés pedig nem csak a muszlimok szaporaságának köszönhető. Az egyiptomi koptok − akik hamarabb ott voltak, mint a muzulmánok, és még látták az ősi egyiptomi vallás haláltusáját − 6-11 millióan vannak, míg a libanoni maroniták 1,1-1,2 milliót tesznek ki. Az arab nemzetiségű keresztények, akik többnyire görög ortodoxok, illetve kisebb protestáns felekezetek tagjai, félmillióan vannak, ahogy félmillió a száma a melkita keresztényeknek is. Bahreinben ezer, Kuwaitban négyszáz „bennszülött” keresztény él, utóbbi államban azonban ott lakik 450 ezer bevándorló keresztény is. Az asszír, avagy káld keresztények 2-3 millióan vannak Irak, Törökország és Szíria vidékén. Közülük az ország 2003-as amerikai lerohanása előtt 1,4 millióan éltek Irakban, ma már csak 250-300 ezren vannak. Az örmény keresztények félmilióan vannak, ebből 250 ezren Libanonban élnek. Daniel Pipes becslése szerint, ha így folynak tovább a dolgok, 2020-ra hatmillió közel-keleti keresztény marad.

Írországi katolikus, valamint francia keresztény, muzulmán, zsidó és buddhista vezetők közösen emelik fel szavukat a keresztényekért, imára és segítségre szólítanak fel. A Szent Egyed közösség imaestet szervez.

*

„Kedves barátaim, a világ összes embere, tegyetek valamit legalább a jogok védelme érdekében! Mondjátok mindenkinek, hogy kössenek békét, hagyják abba a fegyverkereskedelmet! Hallottuk, hogy a gerillák között több mint kétezren Európából jöttek! Bérencek, akik Európából érkeztek! Ez is nagyon fájdalmas számunkra és meglepő! Hogy létezik, hogy egy belga vagy egy svájci idejön? Kétezren jönnek, hogy harcot indítsanak az ártatlan keresztények ellen… Mi azért mindenkiért imádkozunk, imádkozunk a békéért, és mindenkit arra kérünk, hogy imádkozzon ezeknek az embereknek a biztonságáért, akik víz, áram nélkül élnek. Szükségük van mindenki segítségére” – mondta Warduni bagdadi káld segédpüspök.

Joseph III. Younan szír katolikus pátriárka pedig úgy fogalmazott: „Azt kérjük a nemzetközi közösségtől, hogy legyen hű az emberi jogok, a vallásszabadság, a lelkiismereti szabadság alapelveihez. Mi, keresztények jelen vagyunk Irakban, Szíriában és Libanonban: nem importáltak bennünket, hanem már évezredek óta itt élünk, tehát jogunk van ahhoz, hogy emberként és ezeknek az országoknak az állampolgáraiként bánjanak velünk. Vallásuk nevében üldöznek minket és nem állnak meg a fenyegetőzésnél: valóra is váltják azokat: gyújtogatnak és öldökölnek”. 

A keresztény nyugat sosem üldözte úgy az iszlámot, ahogy most a szélsőséges iszlám mozgalmak üldözik a keresztényeket. Az iszlám vallás elméletileg tisztelettel tekint a kereszténységre. Jézust prófétának nevezi és tiszteletben tartja a keresztények (és zsidók) vallásgyakorlatát. A muzulmánok számára bizonyára nagy trauma volt, amikor megszűnt a hatalmas kalifátus. Akár még helyre is lehetne állítani. De nem hinném, hogy ez kötelezően együtt jár a keresztények üldözésével, elvégre az egykori kalifák is békén tudták hagyni a birodalmukban élő keresztényeket.

Az Iraki és Levantei Iszlám Állam ellen az iraki miniszterelnök is felemelte szavát, céljai és eszközei nem találkoznak a muzulmán lakosság szimpátiájával sem. Egy katonai beavatkozás tehát bizony nem lenne imperialista támadás az iszlám világ ellen. Kétséges, hogy az USA 2003 óta zajló katonai beavatkozása meghozta-e gyümölcsét Irakban. Ám ez nem jelenti azt, hogy minden nyugati katonai beavatkozás eleve elítélendő. Lehet, hogy az akkori hibát most újabb katonai akcióval lehetne helyre hozni. Akár a NATO, az USA és a mérsékeltebb közel-keleti államok összefogásával. Félre a pacifizmussal, a puhánysággal, itt most keményebb fellépésre van szükség, hiszen az aggódó közleményekből nem értenek a ILIÁ-sok. Ez nem támadó, hanem lényegét tekintve egy ágostoni védekező háború volna! Vagy később még bocsánatot sem lesz kérni kitől, amiért elmaradt a segítség.

A bagdadi káld segédpüspök azt kérdezi a Nyugattól: „Miért hallgattok? Miért nem beszéltek? Hol van Európa? Hol van Amerika?”