„Ezelőtt 20 évvel se gondoltam, hogy majd alapjaiban változtatom meg a világot. És ha lettek volna is illúziófoszlányok, hamar eltűntek volna a hajléktalanszállón eltöltött első néhány hónap után. Ennek az ottani reménytelenségnek a gyökerét metafizikai reménytelenségnek tartom: nem a nincstelenség a fő probléma, hanem az, hogy az emberekben van egy nagy, mélységes űr, egy hatalmas, élettelen tér, amin nem hatol át semmi. És persze az elmúlt 20-25 év sem tett jót ennek az űrnek. Illetve az elmúlt 60 év. Vagy ki tudja, mennyi. Ha léteztek is illúziók ebben a társadalomban 25 évvel ezelőtt arra nézvést, hogy itt most elkezdhet helyrerázódni a világ, hogy ez az ország olyan lesz egyszer, mint például Ausztria, mára mindez eltűnt. Tizennégy éves voltam az úgynevezett rendszerváltás idején, és az én máskülönben rendkívül racionális, higgadt édesapám is szinte euforikus állapotban volt (igaz, nem sokáig), mert azt gondolta, hogy most tényleg esély nyílt valamire.
Mi hiányzik leginkább? Mitől romlik el minden?
Talán a hazugság a kulcsszó. A magyarországi társadalmi elit – ezt, hogy magyarországi társadalmi elit, kimondani is undorító – a nap 24 órájában folyamatosan hazudott a társadalomnak, függetlenül attól, hogy baloldali vagy jobboldali elitről volt vagy van szó. Ez az önámítás, ami együtt jár a másik ámításával is, átjárja az egész társadalmat. Úgy látom, az emberek nagy része még mindig azt gondolja, hogy majd valaki vagy valakik megoldanak helyette minden lényeges problémát. Hamvas Béla írja, hogy politikának azt nevezik, amikor az ember mástól várja el azt, amit neki magának kellene elvégeznie. Egzakt megfogalmazás. Ebben az értelemben a magyar vérbeli politikus nemzet. Az öngondoskodást és az autonóm, gondolkodó lényként való létezést mintha nem tudná vagy nem akarná elsajátítani ez a társadalom.”