*
Az Erdélyi Trilógia első kötetében, (Megszámláltattál…1934) írta le ezeket a sorokat gróf Bánffy Miklós erdélyi író, földbirtokos, volt magyar külügyminiszter.
Az első világháború előtti években vagyunk, amikor a sokáig stabil nemzetközi rendszert súlyos válságok rázták meg, Magyarországon pedig felerősödtek a nemzetiségi mozgalmak. Az ország presztízse, sajtója a meghatározó hatalmak közvéleménye szemében sokat romlott, de nem baj ez, gondolták sokan, eb ura fakó!
Magyarországról, európai összehasonlításban egyébként meglehetősen igazságtalanul, olyan kép alakult ki, mint valami kivételesen problémás ország, a nemzetiségek súlyos elnyomója. Ezt a képet Belgrád és Bukarest, meg persze a cseh emigráció nagy ügyességgel festegette, miközben az első kettő sokkal rosszabbul bánt saját nemzetiségeivel. A Trianon felé vezető út megnyílt, beértek mind külső, mind belső feltételei.
Közben a magyar politikai elit süketet és vakot játszott, se a külső, se a belső kihívásra nem tudott megfelelő válaszokat adni. A többség észre sem vette, hogy mekkora a baj. El volt foglalva a napi politika apró-cseprő küzdelmeivel, sütkérezett saját nagyságában, élvezte a parlament gyönyörű új épületét és alapvetően úgy érezte: minden rendben van.
Néhány nagy formátumú egyéniség, mint például Tisza István kivételével nem ismerte fel, hogy Magyarországot ellenségek veszik körbe, akik felosztására törnek. Sokan például őszintén azt hitték, hogy Románia szövetséges ország, miközben Bukarestben Erdély elfoglalását tervezgették, hármasszövetség ide vagy oda.
A Kárpátokon túl, ahol hisznek a geopolitikában, tudták: a szövetség, kérem, mindig egy papír. Ha a nemzeti érdekek úgy kívánják, ki lehet dobni a fecnit az ablakon. Egy emberöltőn belül kétszer meg is tették, sikeresen.
Budapesten viszont nem látták, hogy a világ változik, és bizony nagyon alaposan figyelemmel kellene kísérni, ki mit csinál. Kellene tán költeni a hadseregre, mert az véd meg, foglalkozni azzal, ki mit gondol rólunk, mert a presztízs számít. Hogy a nemzetiségek egy részével, például a horvátokkal vagy a szászokkal akár ki is lehetne egyezni, kemény kompromisszumokkal, de végső soron a hosszú távú magyar érdekekért. És persze hogy a belpolitikában is csökkenteni kellene a feszültséget, nem növelni, mert a szembenállás bizonyos szintjén túl már a nemzet gyengül.