1944. március 19.: a sorsfordító náci megszállás

Nem vagyok oda az emlékművekért, névváltoztatásokért, ünnepségekért és megemlékezésekért. Nem azért, mintha időnként nem lennének fontosak, de a mai Magyarországon egész egyszerűen túl sok van belőlük. Kár a bronzért, erőfeszítésért, botrányért.

A Szabadság téri német megszállási emlékmű olyan, amilyen. Itt nem kívánom értékelni, csak magát az eseményt, amire emlékezni kívánt. Üzenetének ugyanis van egy nagyon fontos eleme. Az, hogy alaposan leszögez egy megkerülhetetlen tényt: Magyarország 1944. március 19-én elvesztette egyébként is meglehetősen csekély mozgásterének túlnyomó részét – ha röviden akarjuk mondani, elvesztette függetlenségét. Nem igazán az emlékmű számít, hanem az, hogy magával az eseménnyel legyünk tisztában, azzal kapcsolatban kéne hisztériától és bel(kül) politikától mentes vitát folytatni. A vitáért a bronzzal ellentétben ugyanis sohasem kár.

A német megszállásnak számos tragikus következménye lett, ezek közül a magyar zsidóság tragédiája az egyik, az érintett magyar polgárok számát és sorsának kegyetlenségét illetően kétségtelenül a legnagyobb. Nem elfogadható narratíva az, hogy 1944. március 19-e után nem volt magyar felelősség a történtekben, de az sem, hogy egy szuverén magyar állam saját akarata lett volna, ami történt.

A megkerülhetetlen tény tehát a következő: ha nincs német megszállás, a magyarországi zsidók, zsidó gyökerű magyarok túlnyomó része, több mint kilencvenöt százaléka megalázva, megtaposva bár, de túléli a második világháborút. A berlini döntés Magyarország megszállásáról igazi fordulópont.

A németek uralta Európában ezzel éppenséggel az utolsó menedék esett el. Holokauszt a Harmadik Birodalom árnyékában ugyanis mindenhol volt, szinte mindig kollaboránsok segítségével, egyes esetekben egyenesen általuk végrehajtva. (Legfeljebb a nácik által kivételezetten, mintaprotektorátusként kezelt, és a semleges Svédországgal szomszédos Dánia kivétel, ahol 1943-ban a széles társadalmi ellenállás a zsidóság 99%-át, hétezer embert megmentett.)

Ha körbenézünk a korabeli Európában, akkor láthatjuk, hogy 1944 márciusáig – zsidótörvényeivel, hivatalos antiszemitizmusával, Újvidékkel, a kárpátaljai deportálásokkal és a munkaszolgálattal együtt is – Magyarország egy viszonylag biztonságos sziget volt a népirtás tengerében. Ez nem felmentés vagy mentegetés, csak egy tény közlése – Randolph L. Brahamot idézném, ha a könyvtáram közelében lennék.

Az 1941 áprilisában megszállt Szerbia lett az első „zsidómentes” ország a náci övezetben. A tömeggyilkosságot túlnyomórészben nem a németek, hanem a szerb kollaboráns hatóságok hajtották végre, 1942 augusztusára a szerbiai zsidók kilencven százalékát megölték. Romániában Szerbiához hasonlóan, de közvetlen német megszállás és iránymutatás nélkül, saját kézbe vették a zsidóság kiirtását, a román hadsereg által meggyilkoltak vagy a nélkülözésekben elpusztultak száma 280 ezer - 380 ezer körülire tehető. Az ugyanakkor tény, hogy a román holokauszt Moldáviára és Besszarábiára fókuszált, a saját végrehajtású tömeggyilkosság a dél-erdélyi, jelentős részben magyar anyanyelvű /identitású zsidóságra nem terjedt ki. Kérdéses, hogy az akarat hiánya vagy a háború menetének fordulata miatt.

A horvát állam a románhoz hasonlóan jórészt saját hatáskörben hajtotta végre a zsidóság megsemmisítését, egy nagyobb és számos kisebb „horvát fejlesztésű”, körülményeiben még a kor mércéjéhez mérve is döbbenetesen brutális koncentrációs táborban, már 1941 áprilisától. Szlovákiából 1942 márciusában kezdődtek meg a deportálások a szlovák államapparátus szervezésében, az első szlovák állam, jelentős részben szintén magyar anyanyelvű/identitású zsidó lakosságának 77%-át pusztították el. A balti államokban, Hollandiában, Belgiumban, de a nagy és dicső Franciaországban is voltak olyanok, nem kevesen, akik részt vettek a holokausztban. A Vichy-kormányzat apparátusa, a nem kevés belga és holland kollaboráns éppenséggel a német kényszeren túl is meglehetős lelkesedéssel vett részt a zsidóság kifosztásában és deportálásában.

Ukrajnában is megfelelő mennyiségű kiszolgálóra talált a nácizmus, és Kárpátalja, ha 1939 márciusában Magyarország nem szállja meg, német bábállamként valószínűleg szintén semmit sem tett/tehetett volna zsidósága védelmére. Az biztos, hogy 2-3 évvel korábban indul el az öldöklés, és talán nagyobb arányú a végleges veszteség is. A lengyel zsidóság története jól ismert, a gettósítás majd a deportálás ott is különösebb társadalmi ellenállás nélkül ment végbe. Az olasz fasiszta állam, bár tett zsidóellenes lépéseket, 1943-ig, azaz a német megszállásig nem engedett a német nyomásnak. Utána megindultak a deportálások, és bár a szövetségesek előretörése miatt az olasz zsidóság jelentős része nem volt „elérhető”, minden ötödik ember odaveszett.

Kollaboránsok, zsidógyűlölők, gyilkosok, szimpla nyerészkedők és rablók tehát mindenhol voltak, de sehol sem kaphattak volna szabad kezet, ha nincs a német hatalom. Sehol. Még Romániában és Horvátországban sem, ahol a „legfüggetlenebb” volt a végrehajtás.

Ez a tény igaz Magyarországra is.

A Bakyk, Endrék meg Jaross Andorok nélkül a magyar holokauszt nem lett volna akkora mérvű, amekkora. Ez igaz. Az is igaz, hogy sok ezer, tízezer magyar része volt a gépezetnek, van, aki parancsot követve, de sokan lelkesen és nyerészkedve. Nem kétséges, hogy a függetlenségét vesztett magyar állam nem egyszerűen kiszolgálta a német parancsokat, hanem nagyon hatékonyan és szervezetten teljesített.

De az biztos, hogy Baky, Endre meg Jaross, és a sok hozzájuk hasonló figura az államapparátus különböző szintjein nem deportálhatott volna senkit a nácik nélkül. A történelmi pillanatot, hogy fanatikus vágyukat a „zsidómentes” Magyarországra megpróbálhassák megvalósítani, a Wehrmacht hozta el.

Nem egész két évvel később a legfőbb felelősök bitón feleltek bűneikért.

1944. március 19. a fentiekért, és még sok minden másért, a magyar történelem egyik legsötétebb napja. Ha már van ez az emlékmű, akkor beszéljünk róla, bármilyen reménytelennek is tűnjön bármiféle közmegegyezés.