„Magyarán szólva, létrejött egy olyan pénzosztó mechanizmus, amelyben a rezsim - ráadásul meg sem nevezett - emberei akár saját politikai szempontjaik szerint preferálhatják az általuk kiválasztottakat. Ez a leleményes különutasság persze korántsem kivételes az orbánizmus praxisában: pontosan illeszkednek hozzá egyebek között a miniszterelnök által adományozott különjuttatások, és leginkább a Magyar Művészeti Alapítvány, amely hasonlóképp arra hivatott, hogy egyenirányított csatornaként finanszírozza a kormányzat átideologizált kultúrpolitikáját. Amelynek alapvető törekvése természetesen egy »hithű« klientúra kiépítése és eltartása.
De tévedés volna azt hinni, hogy a kultúra bizonyos kijelölt szegmensei és reprezentánsai javára kifejtett központi protekcionizmus kifejezetten az ellenzékiek visszaszorítására szolgál. Hiszen ez a hatalom is pontosan tudja, hogy az igazán jó művészeknek vagy akár kulturális menedzsereknek semmi közük a pártpolitikához. Legfeljebb kényesek a szellemi függetlenségükre, mégpedig egyszerűen azért, mert tudják, ha az anyagi egzisztencia oltárán fel kell áldozniuk az alkotói szabadságukat, akkor egyszeriben érdektelenné válik, amit létrehoznak. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének működtetői azonban éppenséggel beérik a lojalitásnak ezzel a »könnyített« változatával is - manapság már nem kell olyan egyértelműen meghálálni némi előnyöket. Akik nem zavarnak bele olykor a jobboldal »nemzeti« eszmevilágába, azokat nemcsak békén hagyják, hanem akár még otthon is érezhetik magukat. Add fel az oppozíciódat, és meglátod, mindig csurran-cseppen majd valami.
Persze, az igazi, lelkes szekértolók többet kapnak. Olyan pozíciókat például, amelyekből egymást is táplálhatják, nem beszélve a szerényebb »bedolgozókról«. Ennek a hűbéri láncolatnak a fenntartására kellenek az MNB nem publikus, célzott többletmilliárdjai.
Mintha a Legfelső Mecénás szolgálatára nyomná a pénzt egy magánbank.
De hát tudjuk, hogy nem az.”