A megszállás szelleme

„Meglehet, elsődlegesen nem Gábriel arkangyalról és a reá lecsapó birodalmi sas szárnyainak fesztávolságáról kellene közösen gondolkodni, hanem az áldozati státusról, erős tisztázó akarattal. Nem baj, ha előbb jut eszünkbe Szophoklész, mint a budapesti amerikai nagykövetség fölemelt mutatóujja. Előbbre volnánk egymás megértésében, ha elsősorban erkölcsileg viszonyulnánk az áldozati státushoz, és nem úgy, mintha egy aranybányát rejtő birtok tulajdonlásáról vagy más jövedelmező befektetéshez való hozzáférésről folyna pereskedés jól fizetett sztárügyvédekkel. Öntsünk tiszta vizet a (méreg)pohárba: a német megszállás áldozatainak azok nem akarnak emléket állítani, akik titokban vagy nyíltan azt akarják elhitetni a világgal, hogy Magyarország a náciknál is nácibb, a fasisztáknál is fasisztább volt. Hogy itt áldozatok nem is voltak, csak kollaboránsok. Ennek jegyében üzent a magyar kormánynak az amerikai nagykövetség, nagy aggodalmában alapvető történelmi tényeket negligálva. Félre lehet tenni az okos diplomáciát, és le lehet süllyedni a balliberális megmondóemberek szintjére, s onnan becsületről szónokolni a magyarok többsége által megválasztott kormánynak: »Mint szintén demokratikus ország, továbbra is arra ösztönözzük a kormányt, hogy igyekezzék becsületesen, nyíltan és tényszerűen értékelni a magyarországi holokausztot.« Mit lehet ehhez hozzátenni? Először is örömmel tölt el mindannyiunkat, hogy e szerint az Egyesült Államok szintén demokratikus. Ámbár ha tudtuk volna, hogy az Orbán-kormány két ülés között a Munkácsy terem félhomályában titokban, a tényektől elrugaszkodva holokausztot értékel, talán meg sem születik a kétharmados többség.