„Első látásra egy ilyen emlékmű sok mindent jelenthet, különösen azért, mert még azt sem tudjuk, hogyan is fog kinézni. Elvileg elképzelhető volna például, hogy egy feljelentéshegy felett búsuló csendőrt örökítenek meg, vagy Weichs vezértábornagy híres bon mot-ját vésik márványtáblára. Ő ugyanis, amikor megkérdezték tőle, hogy csapatainak mennyi időbe telik Magyarország megszállása, azt felelte, hogy 24 órába. A válaszon meglepett érdeklődő visszakérdezett, hogy meddig tart az akció ellenállás esetén? Weichs erre csak annyit felelt, hogy akkor 12 órát. Mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek. Hozzá kell tennem, Weichs a naplójában is arról panaszkodott, hogy feleslegesnek érzi magát Magyarországon, nincs más elfoglaltsága, mint hogy vacsorákon és borkóstolókon vegyen részt, és szorgalmasan járjon az Operába. Csapatait szívélyesen, részben ünnepelve fogadták azok, akiket megszállt.
Aki azonban csak egy kicsit is tisztában van azzal a politikai koncepcióval, amely a magyar kormány történelemszemléletét jellemzi, az rögtön tudhatja, hogy az előbb említett két ötlet kivitelezéséről szó sem lehet. A megszállási emlékmű a nemzeti önfelmentés mementójaként szolgál. Pontosan illeszkedik abba a megemlékezéssorozatba, amely szerint 2014-ben a holokauszt kapcsán Magyarországon az »embermentés évére« kell emlékezni.
(...)
Az új emlékmű a Fidesz emlékezetpolitikai koncepciójába ágyazva nyeri el értelmét. A megszállás, amely szemben áll a magyar lakosság »embermentési« akciójával, egyfajta szabadjegyet biztosít minden múltjával szembe nem nézett jobboldalinak ahhoz, hogy felüljön a nemzeti önfelmentés vonatára. Ez a gesztus a kormány részéről nincs egyedül, amit bizonyítanak az úgynevezett csendőrpuccs kapcsán előkészített emlékezetpolitikai akciók is. Ehhez szükséges röviden a tények ismertetése: 1944. július elején nagyarányú csendőrségi erők összevonására került sor Budapesten, azzal a céllal, hogy a zsidóság deportálását befejezzék. Horthy a semleges országok tiltakozásai és a szövetségesek katonai sikerei miatt már korábban eldöntötte, hogy nem engedélyez több deportálást, július 5-én a csendőrtiszteket magához rendelte, és felszólította őket, hogy alakulataikkal távozzanak a fővárosból. A kérés nyomatékosításaképp parancsot adott az 1. páncéloshadosztálynak, hogy Buda környékén állomásozó egységeivel vonuljon a fővárosba. A tömeges deportálás emiatt ekkor el is maradt.”