„Először is szögezzük le, mint tényt, hogy egy országnak nem sok közvetlen anyagi haszna származik abból, ha az állástalan állampolgárai külföldön keresik a boldogulásokat. Ugyan a munkanélküliségi ráta növekedését rövidtávon el lehet e folyamattal takarni, illetve spórolni lehet egy keveset a szociális kifizetéseken; de mindennek a hosszú távú előnye igencsak kétes. Pontosabban deficites. Ráadásul, ha az elvándorlók esetében képzett munkaerőről van szó, akkor a tanításra elköltött állami pénz úgy folyik el, mint a lyukas vödörbe töltött víz.
Másodszor igaz az is, hogy a politikai tőke szempontjából komoly bukta egy politikai elitnek, ha az állampolgárok ezrével veszik bőröndjüket és indulnak világgá munkakeresés céljából. Egy fogyatkozó társadalom duplán veszít gazdasági versenyképességéből, ha nemcsak a születések száma csökken drasztikus módon, hanem a fiatalok intenek végleg búcsút hazájuknak.
Ma, egy uniós ország kormányának, így a miénknek is, azon kell tehát dolgoznia, hogy a kitaníttatott, képzett (illetve a képzetlen, de kétkezi munkára hajlandó és alkalmas) állampolgárai a saját hazájukban igyekezzenek megtalálni a helyüket. Külföldre ne véglegesen vágyódjanak, hanem tanulás, vagy tapasztalatszerzés céljából menjenek. (Ez a probléma a következő kormánynak egészen biztos, hogy az egyik legtöbb fejtörést fogja okozni.)”