Korai és kései kommunizmusok

„A kapitalizmus- és neoliberalizmusellenességben egyébként mintha egyetértés lenne a két nagy párt, de a kisebbek, az LMP és a Jobbik között is. Ez kádári örökség volna?

Utóbbiak esetében semmiképpen. A Jobbik és az LMP politikája jobbára már az utolsó húsz esztendő bajaira adott válasz. Ám a magyar társadalom többségének kapitalizmus-ellenességében már jócskán ott a múlt öröksége. Ebben különösen látszik a magyar viszonyok eltérése a térség többi országához képest. Nálunk nyomban egy drámai ellentmondással kezdődik a rendszerváltás. Magyarország közepesen fejlett állam volt általában, a Nyugathoz akart fölzárkózni Szent István óta, de ez istenigazából sosem sikerült. Hazánk a dualizmus végén olyan országok között volt, mint Olaszország, Írország, Spanyolország és Finnország, közöttük is éppen középen álltunk. Az olaszok és az írek egy kicsit megelőztek bennünket, és mi viszont körülbelül ugyanennyivel előztük meg a spanyolokat és a finneket. Ezek az országok azóta, ha nem is problémamentesen, de fölzárkóztak a Nyugathoz.

Mi viszont a kommunizmus miatt sehová sem vezető zsákutcába kerültünk. 1938-ban az egy főre jutó bruttó hazai termékünk az osztrák 75 százalékán állt, majd 1990-re 38 százalékra esett vissza, hogy végül 2010-ben csupán 35 százalékon legyen. Szemben a magyar társadalom tapasztalataival, tudásával, visszaemlékezéseivel, bizony nekünk az induló bajt a kommunizmus okozta. A térség többi országa is ugyanezt kapta: a csehek Franciaország szintjén voltak 1937-ben, és kevés híján a magyarra zuhantak vissza. Csakhogy van egy döntő eltérés a térség sikeres országai és hazánk között: a csehek, lengyelek, baltiak többnyire tisztában vannak a kommunizmus kártételével, a magyarok viszont alig. Nálunk az emberek hétköznapi tapasztalata az, hogy rettenetes huszadik századunkban csupán a Kádár-korszak hosszú békeéveiben boldogulhatott tervezhetően a kisember. Az objektív számok azt mondják, hogy Ausztriához képest pontosan ezek az évtizedek hozták a legnagyobb leszakadást, mégis a családok tapasztalata egészen más. Máig a Kádár-korszak adott az emberek többségének egyedül tartós felemelkedést. Így aztán a pártállami elitek inkább értették meg rendszerük bukását, és a váltás elkerülhetetlenségét, mint a szélesebb közvélemény.

A helyzetével alapvetően kiegyező magyar társadalom alig vett részt a demokratikus fordulatban. Máshol viszont részben az utcán bukott meg a kommunizmus. Sokan úgy érezhették: személyes szerepvállalásukkal végre visszaszerezhették maguknak a hazájukat. Nálunk az embereket leginkább a bécsi bevásárlás lehetősége mozgatta meg. A magyarok többsége a Nyugat fogyasztási javait, mintáit nagyon is kívánta. Valahogy úgy gondolta, amennyiben ezek ára a kapitalizmus és a demokrácia, hát még ezeket is kibírja. Ám nemsokára jött a mindenhol bekövetkező roppant gazdasági visszaesés, amire válaszul nálunk már 1990 őszén óriási volt a csalódás. Az elégedetlenség mértéke, beleértve Oroszországot és Ukrajnát is, minden más országét jelentősen meghaladta. Hamarosan az ellenzék erre a végletes elégedetlenségre kezdte alapozni politikáját.

1989 végén még csaknem teljes volt az antikommunista konszenzus. Az 1990-es választási kampányban az MDF és az SZDSZ részben abban versengett, melyik az antikommunistább közülük. Az eljelentéktelenedés felé tartó szocialisták iparkodtak meghúzni magukat, és a kapitalizmus példamutató híveiként igyekeztek fellépni. Ám már 1991-re Horn Gyula innovációjával bekövetkezett a fordulat: a későbbi miniszterelnök a kádári kisember világa felől kezdte támadni a kormányt. Újra felélesztette a történelmi magyar sérelmi politikát. Nem igazán mondta el, miként tudná jobbá tenni az országot, egy szót nem beszélt például a későbbi Bokros-csomagról, hanem inkább számba vette a kisemberek temérdek panaszát. Felmutatta együttérzését a nehéz helyzetben élő állampolgárokkal. Horn Gyula hozta vissza a kisemberek antikapitalizmusára építő, az államot később ismételten túlterhelő jóléti gesztuspolitikát. A bajokért csaknem kizárólagosan a kormányt tette felelőssé, amely merő hozzá nem értésből, merő önző osztályelfogultságból sanyargatja a választókat. Nem a derék, szorgos magyaroknak kell igazodniuk a világ változásaihoz, hanem a hibát hibára halmozó kormánynak kell mielőbb eltakarodnia, és máris jobb lesz – sugallta módszeresen. A szakértő kormányzás majd segít mindenkinek. Mindezzel az 1990-ben még bukott baloldal a második választáson már egyedül abszolút parlamenti többséget szerzett. Ettől a pillanattól kezdve mindenkinek el kellett gondolkoznia azon, mi a viszonya a Kádár-korszakhoz.”