A sorsközösség tudománya

„A nemzetet nemcsak állama, kultúrája, hanem közösen megélt, közösnek gondolt történelme tartja össze: a sorsközösség érzete. Az anatéma soha nem az erő, hanem a gyengeség és az ezt leplező agresszivitás jele.

A mai hatalmi politika mindent elkövet annak érdekében, hogy ellehetetlenítse azon tudományos műhelyek működését, amelyek más szellemiséget képviselnek. Ma a történelemre, hagyományápolásra szánt pénzek nagy része fölött olyan központok rendelkeznek, amelyek egy hagyományt ismernek csak el. Ráadásul ezek mögött az intézmények mögött nincs komoly, elismert szakmai teljesítmény. Ez a gyakorlat ugyanakkor igyekszik megnehezíteni azoknak a műhelyeknek a tevékenységét, amelyek jelentősen előrevitték és viszik a magyar jelenkortörténet-írást. A történettudomány is kötődik a jelenhez, művelői a mában élő emberek –meghatározott világnézeti, ideológiai elkötelezettséggel. Ám a rendszerviták megoldása, a rendszervitákat folytatók vitájában az eredmény kihirdetése nem a tudomány és nem a történettudomány feladata.

Jó lelkiismerettel a történetírás nem szolgálhat politikai célokat. A történész nem azért kutat, hogy tevékenységével valakik politikáját segítse, másokét gátolja. A történész nem azért dolgozik, hogy törvényszövegek alapján értelmezze egyes korok szereplőinek életművét. Nem az a feladata, hogy politikusok által írt alkotmány- és törvényszövegek alapján érdemesítsen történelmi szereplőket: alkalmasak-e arra, hogy talapzatra állítsák, vagy leemeljék onnan őket. Nem a történész feladata, hogy jogi-politikai normaszövegek alapján olyan döntési folyamatban vegyen részt, amely arról szól, kikről lehet utcákat elnevezni és kikről nem.”