„Alföldinek szemlátomást esze ágában sem volt az István, a királyt újrarendezni. Az általa elemeire szedett, majd elnagyoltan, szív és érzés nélkül összedobált produkció véletlenül sem István és Koppány máig ható történelmi konfliktusáról szól, hanem csakis a rendező sérült személyiségéről. Ez az a bizonyos rendezői színház, melynek művelőit nem érdekli maga a mű, annak mondandója, céljuk kizárólag a magamutogató, harsány, céltalanul provokatív önmegvalósítás. Ebben Alföldi kétségtelenül jó a maga keretei között, az ember tenyere azonnal viszketni kezd tőle, de ez művészetnek édeskevés.
Ahhoz ugyanis legalább valamiféle katarzis kellene, de ilyet legfeljebb Alföldi érez, amikor mentális önkielégítésének végeredményét a pofánkba fröcsköli. Tulajdonképpen szánhatnánk, ha visszataszító ügyködése nem volna sajnálatos módon közügy. De mivel az István, a király a XX. századi magyar kultúrtörténet egyik meghatározó, identitás-formáló mérföldköve, annak benyálazása, lerombolása bizony közügy. (…)
A darab üzenete tömören az, hogy a nácik és a keresztények, netán a náci keresztények, esetleg a keresztény nácik folyamatosan izélgetik a népet (a nép egyébként bármiféle dinamika nélkül lődörög az egész előadás során a színpadon), a végén pedig a Szent Korona afféle Csillag börtönként fogságba ejti az egész bandát. És most itt vagyunk a fogságban. És persze cinikusan »unom a politikát«, üzeni Alföldi súlyosan elfogult, egyoldalú, a tényekkel köszönőviszonyban sem lévő politikai narratívájából kiindulva, afféle színházi polbeattá, protest-songgá alacsonyítva az István, a királyt.”