Égő svéd külvárosok – minek a kudarca?

„A bevándorlói háttér önmagában hátrányt jelent képzettségtől függetlenül, ugyanígy, mint láttuk, fiatalnak lenni is növeli a munkanélküliség, a szegénység esélyét. A képzetlenség pedig a rossz munkaerő-piaci esélyek legerősebb indikátora az egész világon, így Svédországban is. Az olyan, túlnyomó többségében bevándorlók által lakott külvárosokban, mint amilyen Husby, csupán a gyerekek 30-40 százaléka képes teljesíteni a minimális követelményeket az általános iskola utolsó, 9. osztályában, szemben a svéd középosztály negyedeiben tapasztalt 90-100 százalékos aránnyal. A rosszul teljesítő iskolákban a gyerekek akár harmada külföldi születésű, és több mint felének mindkét szülője bevándorló, adta hírül a DN. Ezekben a külvárosokban a 20–25 éves korosztály akár 40 százaléka nem dolgozik, és képzésben sem vesz részt. Van, ahol a gyerekek több mint fele a szegénységi küszöb alatt élő családokban nő fel. Egy urbanisztikával foglalkozó professzor szerint azonban legalább ilyen fontos a fizikai, térbeli szegregáció és annak társadalmi, pszichológiai következményei is. Szerinte árulkodó, hogy az újságírók és a politikusok is mindig az egyes városrészekről beszélnek csak, és nem Stockholmról vagy Göteborgról. Pedig nem Husby, Akalla vagy Kista elővárosok szegregáltak, hanem az egész város, azaz Stockholm, Göteborg vagy Malmö.

A zavargások közvetlen kiváltó oka az volt, hogy rendőrök – valószínűleg minden vonatkozó szabályzatot megszegve – agyonlőttek egy idős, 69 éves, késsel hadonászó, zavart férfit a lakásában, Husbyben, majd megpróbálták eltussolni (a vizsgálat már folyik). Nem véletlen, hogy a frusztráció éppen egy zavaros rendőrségi túlkapás miatt tört ki, és fordult át erőszakba. Az ezekben a külvárosokban felnövő fiataloknak teljesen más élményeik vannak Svédországról, mint fehér bőrű honfitársaiknak. Még márciusban az egyik legsikeresebb fiatal svéd író, Jonas Hassen Khemiri egy, a DN-ben megjelent nyílt levelében tiltakozott az igazságügy-miniszter kijelentései ellen, amelyekkel a rendőrség etnikai alapú igazoltatásait védte (az illegális bevándorlók ellen lépnek fel, és hát, hogy, hogy nem, színes bőrűeket igazoltatnak csak). Khemiri azzal játszott, hogy cseréljenek testet egy kicsit, és leírta gyerekkori – a testcserén keresztül a miniszterrel közössé váló – élményeit. Leírta, hogy az apját minden nyaraláskor, amikor hazaértek Stockholmba, a reptéren igazoltatták, csak őt, senki mást, leírta, ahogy az apja mindig megizzadt az idegességtől, ahogy hússzor ellenőrizte, hogy benn van-e a zakója belső zsebében a svéd útlevele. Leírta, amikor minden ok nélkül elvezette egy rendőr egy metróállomásról, és 20 percen keresztül a rendőrautóban kellett ülnie, mint egy bűnözőnek, amíg leellenőrizték, hogy tényleg az-e, akinek kiadja magát. Leírta, hogy hiába volt ő az osztály legjobb tanulója, amikor minden alkalommal, ha helyettesítő tanár jött, úgy állt hozzá, hogy biztos ő az osztályban a verekedős, problémás gyerek. Leírta, hogyan menekült többször szkinhedek elől. Khamiri nem ismer más hazát, csak Svédországot, a svéd nyelvhez köti minden, ami fontos neki, sikeres és elismert, és mégis sokszor érezte magát másodosztályú állampolgárnak.

A gyújtogatókat a svéd nyilvánosságban megszólalók túlnyomó többsége, talán csak a szélsőbaloldaliak kivételével, egyértelműen elítéli. A svéd külvárosokban nincsenek ostromállapotok, a rendőrség egyre több gyanúsítottat tartóztat le, a lakók (szülők, szociális munkások, egyszerű szomszédok) pedig esti őrjáratokat szerveznek, és a gyanús helyzeteket azonnal jelentik a rendőrségnek. A zavargások tehát lassan lecsengenek. És hogy mi lesz ezután? Egy svéd újságíró írta kissé lemondóan, hogy a professzionális sajtó a szociális médiával vívott, egyre intenzívebbé váló hírversenyben egyre inkább csak a jelenre, a mostra tud koncentrálni, a politikusok pedig mindig jól hangzó, az éppen zajló történésekre adott azonnali válaszokat adnak, hogy mentsék az arcukat. Pedig a problémák a hétköznapokban rejlenek, évek, évtizedek alatt válnak egyre súlyosabbá. A válasz arra, hogy miért ég valami ma, jóval korábban rejlik az időben. Ma cselekedni már késő, hangsúlyozta. Kérdés, hogy a politika és a sajtó képes lesz-e hosszú távon és kitartóan foglalkozni a problémákkal, ezek ugyanis nehezen férnek össze a hírverseny és a napi politikai rend diktálta »most« követelményével.”