„Kim Dzsong Un a háborús kampányánál kedvesebb ajándékkal nem tudta volna meglepni a második ciklusát kezdő Barack Obamát sem. Meglepő? Legfeljebb első hallásra. Amerikának most kevés dolog jön jobban, mint a koreai konfliktus. Nem csak azért, mert a hollywoodi producerek új ellenségképet gyárthatnak – kínai ugye a kiugró keleti mozilátogatottság miatt már nem lehet a főgonosz, az orosz meg túl egyhangú lenne. Az igazi ok, hogy a Fehér Ház a koreai feszültségre hivatkozva levezényelheti katonai »súlypontváltását«. Amikor tavaly Washingtonban közölték, hogy Afganisztánból nem haza, hanem a Csendes-óceán ázsiai térségébe mennek a katonák, az egész térség felszisszent. Akár hiszik, akár nem, még a tradicionális szövetséges Japán és Dél-Korea, illetve Ausztrália is. Az újabb amerikai bázisok ugyanis az ő mozgásterüket is csökkentik, a katonai »felügyelet« óhatatlanul kihat a gazdasági függetlenségre is.
Értelemszerűen nagyon nem tetszett a washingtoni terv Kínának. Pekingben jól tudják, az amerikai erődemonstráció ellenük irányul, az ő régiós dominanciájukat hivatott korlátozni. Normál helyzetben a kínaiak fel tudtak volna lépni a »súlypontváltással« szemben, jogosan ágálhattak volna nemzetközi fórumokon is. A koreai helyzet miatt azonban minden érvük bukik, hiszen ki ne tartaná elfogadhatónak és logikusnak, ha Amerika lép a »régió békéjének megőrzése érdekében«. A kínaiak így tehetetlenül nézik, ahogy határaik közelében megjelentek a B–2-es és B–52-es bombázók, járőröznek az F–22-es lopakodó vadászgépek. Nem szólhatnak a Guam- szigetekre telepített amerikai rakéták ellen sem.”