L. az élet sűrűjében: tehenek és emberek II.

„Ősz lett. A nyár elszórta fényét, megérlelte kincseit és eltávozóban volt. A sárgás, már gyengülő napfényben hosszú ökörnyálak repültek ezüstösen, belegabalyodva a földutakon hajtó ember hajába, arcába. A ló prüszkölt tőle, a fejét rázta és hajlamos lett kitörni. Egyébként Pompásnak hívták, gidrán félvér volt, ennek megfelelően nagydarab, mutatós, de makacs és kissé rosszindulatú – igazi tüzér-ló, szerszámozásnál vigyázni kellett vele, mert ha hátat fordítottak neki akkor bizony belecsípett a fogával a ruhába, vagy magába az emberbe. A hajnalokon már dér is csillant az út menti kórókon, délben még meleg lett – kacéran visszapillantott a nyár – és a bricskában rendezetlen boglyában álltak a reggel óta feleslegessé vált pulóverek, kabátok. A fecskék és a gólyák elmentek, helyettük jöttek az északi vándormadarak, kacsák és ludak, hatalmas rajokban, gágogva szálltak a tarlókra a közeli holt-Tiszáról. Beérett minden, Elemér bácsi direkt-termő szőleje is – a Duna menti sváb hagyományoknak megfelelően nem élhetett nélküle – L.-t meghívták a szüretre, ahol igen kellemetlen élményeket gyűjtött a delavári-szőlőből készült, metilalkoholban gazdag borral kapcsolatban, a szüret előtt ugyanis ki kellet üríteni a hordókat és meginni a maradék tavalyi bort. Ezt a feladatot becsülettel el is végezték, csak a másnap sikerült nagyon rosszul.

Az ősz nehéz időszak a földből élő ember számára, a betakarításé, a gondoskodásé, hogy a téli nincs-ben is legyen mit adni az állatoknak. A tehenészet téli takarmányának betakarítása L. feladata lett, járnia kellett a földeket szervezni a munkát, veszekedni a többiekkel akiknek szintén kellettek volta ugyanazok a traktorok és lovaskocsik, amikre ő is igényt tartott. Szinte egész nap úton voltak Pompással – ugyanis néhány hatalmas esés után rájött, hogy a sívóhomokos földutakon nem jó ötlet motorozni – sokszor enni sem volt ideje. Sietni kellett, az idő ilyenkor rövid, bármikor beköszönthetnek a vigasztalan őszi esők, lehetetlenné téve a munkát, földig rothasztva a be nem fejezett kazlakat, a szanaszéjjel lévő szalmát. Akik ismerik ezt az életet tudják: ideje van a sietségnek és a lustálkodásnak is, az ősz, a betakarítás pedig jellemzően a sietség ideje. L. megszokta a helyet, a munkát és az embereket is, megismerte őket, megtanult bánni velük – amennyire lehetett és amennyire tudott. Az emberei tejfölösszájúnak tartották és csak akkor tették amit mondott, ha látták, hogy ellenőrzi is. A reputációjának viszont jót tett az üszők elletésében tanúsított helytállása. Ennek ékes, bár fárasztó bizonyítéka volt, hogy elhívták a saját tehenük elléséhez is. Az emberei sokat hiányoztak, különösen fizetés táján, mert a kocsmai ünneplést nem mindenki tudta kipihenni másnap hajnalra és akkor egyszerűen nem ment be dolgozni. Tehették, mert nem nagyon volt eszköz a kényszerítésükre. Munkaerőhiány volt, ha valakit elküldtek, vagy tíz helyre mehetett dolgozni, sokszor több pénzért is. A tanyasiakkal kicsit jobb volt a helyzet, egyszerűen nem tudtak elmenni másik munkahelyre, mert esőbe, hóba órákat gyalogolhattak, ha el akartak jutni a buszhoz, hogy dolgozni menjenek és ez a telephez kötötte őket. A reggelek létszámellenőrzéssel kezdődtek, megállapítandó hányan hiányoznak és gyakori volt, hogy L.-nek be kellett állni fejni, ha időre akartak végezni. Meg kellett tanulnia beszélni velük, megtanulni a nyelvüket, ám ez sem volt elég, hiszen ahányan voltak annyifélék – egyenként is meg kellett ismerni őket. Ott voltak egyrészt a régi tanyasi népség megmaradt részei, velük nem sok baj volt, többé-kevésbé megcsinálták amit mondtak nekik, csak nagyon nem szerették a közöst és igyekeztek minél hamarabb hazamenni, hogy a tanya körüli háztáji dolgaikat csinálják; másrészt ott voltak az újak, akik azért költöztek a tanyákra, mert nem szerették, ha a törvény rajtuk tartja a szemét, közöttük különböző lecsúszott egzisztenciák, iszákosok, börtönviseltek. Egy-két megrögzött agglegényen, vagy fiatalon kívül mindenki házas volt és a feleségek adták a telepen a női különítményét. Az asszonyok szerettek dolgozni járni, mert a közös munka nagyszerű alkalmat nyújtott a pletykálkodásra. A munka nem volt különösebben sok, vagy nehéz, a hagyományos paraszti munkához képest akár nyaralásnak tűnhetett, a fizetség viszont valóban nagyon kevés volt, éppen csak elég a házilag megtermelttel kiegészítve a megélhetéshez.

Az élet nehéz volt a tanyákon sokban hasonlított a száz évvel azelőttihez. Sehol sem volt villany, petróleummal világítottak és havonta egyszer, jókora gyaloglás után jutottak csak be a városba vásárolni. Nyáron többnyire a »siló-expresszel« jártak, a zöldtakarmányért küldött traktor pótkocsiján jutottak el a buszmegállóig ami a K.-ba vezető »betonúton« volt. Télen, ha nagy volt a hó L. vitte a gyerekeket lovasszánnal a pár kilométerre a tanyaközpontban lévő iskolába. A szülő nőkhöz – ha idejébe nem feküdt be a kórházba – valamelyik tapasztalt szomszédasszonyt hívták el, mert mire az orvos, vagy a mentő kiért addigra a gyerek többnyire megszületett. A világgal való összeköttetést Dénes a postás jelentette. Dénes nyaranta a tanyasi kutyák csaholó falkájától űzve biciklivel járta a tanyákat, télen pedig lóháton. L. nem tudta, hogy a ló a posta tulajdona, vagy Dénesé – kis termetű szőrös jószág volt »muszka lónak« nevezték az ilyet, mert ilyenekre cseréltek annak idején a felszabadítók a parasztok istállóiból elkobzott pihent lovakat. Dénes leveleket és újságot hordott a külvilág híreire éhes falusiaknak, sőt egyeseknek az olcsó könyvtár köteteit is1.”