Az alkotmányosság problémája és a demokrácia globális válsága

Március idusán a szabad sajtó megteremtését ünnepeljük. Ez volt a forradalom és szabadságharc első tette. Ma sem ér semmit a sajtószabadság, ha csak írott szabályok garantálják és nincsenek márciusi ifjak, akik érvényt szereznek neki. Aligha lehet méltóbban ünnepelni 48 hagyományát mint azzal, ha a szabadság védelmében akár ezzel visszaélő jogrenddel szemben is fellépünk. Alighanem ez a tétje ma is a magyar alkotmányosság és demokrácia körüli vitának. Egy jelentős különbséggel azonban: ami akkor a fejlődés, a modern jogállamiság zálogának tetszett, az a képviseleti demokrácia mára a példaként emlegett nyugati országokban is mély válságba került és a népszuverenitással nyilvánvalóan visszaélő, azt kisajátító és ezért mára meghaladott rendszernek, ancien régime-nek bizonyult. A világ szabadsága ellen legáltalánosabban fellépő hatalom ma nem a Szent Szövetség, hanem a globalizáció gazdasági és politikai rendszere, másik nevén: a nyugati típusú „demokrácia”. Az alkotmányosság, illetve a szabadság problémája így jóval mélyebb és nehezebb mint az aktuális módosítás médiában megjelenő kritikái alapján gondolnánk.

Még a kétharmados többség számára is elég nyilvánvaló tény, hogy Magyarországon a demokrácia súlyos válságát láthatjuk ma. A hatalommegosztást megkérdőjelező alaptörvény-módosítás problémája azonban nem vakíthatna el minket annyira, hogy az alkotmány és a demokrácia ennél is alapvetőbb globális hiányosságairól emiatt megfeledkezzünk. Vajon miért nem láttunk a mostanihoz legalább hasonló erejű tiltakozást a nyugati sajtóban és belföldön, például amiatt, hogy az alkotmány eleve kizárja a népszavazás általi módosítás lehetőségét és több más tekintetben is durván korlátozza a népszuverenitás közvetlen gyakorlásának még megmaradt utolsó közjogi lehetőségeit is? A válasz rém egyszerű: a példaként emlegetett nyugati országok alkotmányában és politikai gyakorlatában végső soron ugyanilyen alkotmányjogi eszközökkel birtokolták el a népszuverenitást, ugyanilyen nyíltan, közjogi eszközökkel építették ki ezt a népszuverenitást ciklusonként újra kisajátító képviseleti rendszert, amit ma a világsajtóban a nyugati demokrácia etalonjaként emlegetnek. A Szonda Ipsos közvéleménykutatása szerint ma a francia választók kétharmada szerint nem működik a demokrácia hazájukban és több mint kilencven százalékuk szerint a képviselők saját érdekeiket képviselik választóik, illetve a közjó helyett. Ennek alapján, ha valóban komolyan vennénk a demokratikus alapelveket, azonnal fel kellene oszlatni a parlamentet az adott országban. Persze a pártok nem érdekeltek már abban sem, hogy a közvélemény megismerje a képviseleti rendszer valós támogatottságát. Ezért az ő közvéleménykutatásaik csak arra fókuszálnak, hogy a pártok közül hányan szavaznának erre vagy arra a pártra, azt sosem kérdezik meg, hogy mennyien támogatnának egy valódi alternatívát, mely túlmutatna a fennálló rendszeren és pártpolitikán. Nemcsak a közvéleménykutatásokban nem kérdezik meg ezt, a szavazólapokon sem. Nyilván nemcsak francia problémáról van szó, aligha lennének jobbak az adatok más „nagy” demokráciákban (kivéve talán olyan kisebb, periférikus országokat mint Svájc vagy a skandináv országok) – legfeljebb azért nem tudjuk meg más országok adatait, mert ott még nem jutott eszébe egy civil szervezetnek, hogy megrendeljen és kifizessen egy ilyen közvéleménykutatást. Az államok és kormányaik meg valamiért nem óhajtanak közpénzt ilyesmire költeni. Talán mert enélkül is prímán ki tudják találni az eredményt és a legkevésbé sem szeretnék, hogy nyilvánosságra kerüljön – mert pontosan így működik a látszatfenntartás demokráciája.

Legyen elég egyetlen kiegészítő példa említése: nemcsak a magyar alkotmány nem tartalmazza a legcsekélyebb utalást arra, hogy a kormány politikájának akár a legkevésbé köze lenne ahhoz a programhoz, amire a választóktól felhatalmazást kapott. Ehelyett ugyanis csak ennyi áll benne: " A miniszterelnök meghatározza a kormány általános politikáját." Vagyis nem a választási program alapján kell kialakítania kormánya programját. Kérdés: akkor vajon milyen alapon és miféle felhatalmazással? Erről a kérdéskörről a valamiért mindig más országok demokráciáit bíráló nyugati sajtóorgánumok nem beszélnek soha, ahogy az itthon tiltakozók sem. Mintha a kutyát sem érdekelné, hogy gyakorlatilag a civil kontrollnak semmilyen intézményes lehetősége nem szerepel az alkotmányainkban. Ismétlem: nemcsak az új magyar alkotmányban, hanem a bezzeg-országokéban sem. Hol találunk ma bármi olyat, mint akár a rabszolgatartó ókori római köztársaság néptribunátusa, vagy a régi athéni demokráciában általános sorshúzás útján történő választás, olykor a legmagasabb közjogi méltóságok esetében is? Úgy látszik, a most kampányszerű felhangokkal is tüntető ellenzéki elitet sem a demokrácia egyre mélyebb globális válsága, illetve a hatékony kormányzásra gazdaságilag is képtelennek bizonyuló elitek általi kisajátítása zavarja (melyben demokráciának szokás nevezni a nép hatékony kizárását a politikából), hanem leginkább az zavarja őket, hogy "csak a Fidesz"…

*

Ami „unorthodox” a magyar alkotmányban - a turáni marketing

A kétharmados többség legfeljebb arra lehetett elég, hogy formálisan megszavazzon és beiktasson egy új alkotmányt, de ahhoz jól láthatóan kevés, hogy a nemzetközi porondon akárcsak megpróbálkozzon valamiféle „unorthodox” szabadságharccal olyan területen, ahol pedig az sokkal legitimebb lehetne mint a gazdaságpolitikában: a szabadságjogok és a mély válságba került nyugati demokrácia ügyében. (Az „unorthodox” jelző mai használata amúgy a közbeszéd akut műveletlenségének érdekes fokmérője, hogy ennyire simán elterjedt ez a helytelenül -angol mintára- képzett barbarizmus, melyet minden görög-latin kultúrával még rendelkező nyelvi környezetben „heterodox”-nak mondanának.)

Remélhetőleg senki sem vitatja, hogy az alkotmányosságnak nemcsak formai kritériumai vannak (például az, hogy van-e kétharmados többség a megszavazásához), különben ad absurdum egy húsdaráló használati utasítását is meg lehetne szavazni kétharmados többséggel mint új alkotmányt. Érdekes, hogy az alkotmányosság tartalmi kritériumait mintha eleve félretennék a vitában. Az új alaptörvény néhány súlyos ellentmondásának itt következő rövid elemzése annak bizonyítását vázolja, hogy valami nagyon hasonlóról lehet szó egy húsdaráló használati utasításának megszavazásához, vagyis az új alaptörvény az alkotmányosság legalapvetőbb tartalmi, illetve formállogika vagy szintaktikai kritériumainak sem felel meg.
Az alaptörvényekkel szembeni minimális formállogikai elvárás ugyanis az, hogy a matematikai axiómákhoz hasonlóan ne tartalmazzanak feloldhatatlan ellentmondásokat. Kivéve persze, ha az adott joggyakorlatnak éppen az a célja, hogy minden és az ellenkezője is bármikor bizonyítható legyen, ami az inkonzisztens kijelentéshalmazok fő logikai jellemzője… és amihez nyilvánvaló hatalmi érdekek fűződhetnek. Egy ilyen alkotmány a jogállamiságot és jogbiztonságot alapjaiban lehetetleníti el.

Sólyom László, aki hosszú évekig volt az alkotmányosság őre nemcsak az Alkotmánybíróság élén, de köztársasági elnökként is, már korábban felszólalt az ellen, hogy az alkotmányt alapvetően helytelenül értelmezik azok, akik folyamatosan módosítanák, változtatnák, ráadásul eléggé nyilvánvalóan pártpolitikai megfontolásokból. Valóban, különös dolog volna, ha valakik az etalonként őrzött méterrúdhoz időnként hozzátennének vagy elvennének belőle. Egy közjogi etalonnak ugyanis pont az a lényege, hogy minden más dolog zsinórmértéke, vagyis a sok változás közepette az állandóságot volna hivatott garantálni.

Ugyanakkor elég meglepően aktuálpolitikai Sólyom László legutóbbi megnyilvánulása. Ha a jelenlegi köztársasági elnök döntésének befolyásolása volt a cél, akkor ennek talán legszerencsétlenebb eszköze, ha nagy nyilvánosság előtt mintegy kérdőre vonja egyik elődje és helyette fogalmazza meg a lehetséges választ. Taktikailag furcsa lépés, mert ezután a jelenlegi elnök számára presztízskérdés, hogy ne engedjen elődje nyomásának és mindenképp másképp döntsön.

MITŐL JÓ VAGY ROSSZ EGY REZSIM?

Az alkotmánymódosítás kritikusai mintha megfeledkeznének arról, hogy egy kormány politikája nem elsősorban azért és akkor rossz, ha papíron korlátozza a demokratikus kontrollt, bár ez többnyire valóban jele és okozata a rossz kormányzásnak, de sosem végső oka. A jó kormányzáshoz elsősorban nem bölcs kormány, vagy papíron tökéletes alaptörvények, hanem erős és demokratikus értékek iránt elkötelezett civil társadalom kell. Ez pedig ma itthon éppúgy nem látszik mint sok más példaként emlegetett nyugati országban. Azt sem látjuk, hogy bárhol, akár itthon, akár máshol feltűnne egy olyan iránymutató értelmiségi közösség vagy elit, mely akár csak intellektuálisan képes lenne új alapokra helyezni a demokráciát, a társadalmat és a gazdaságot.
Pártpolitikai bekiabálások szintjére alacsonyodott az alkotmányosság kérdéseinek megvitatása az értelmiség legelitebb köreiben is. Nemhogy konszenzuskeresés, de érdemi vita, eszmecsere, társadalmi párbeszéd sincs – és, ismétlem, nemcsak itthon. Ennyire lezüllött szellemi állapotában egyik „vezető” nyugati ország sincs ma abban a helyzetben, hogy akárcsak megkísérelje a globális problémák megoldását, például egy új alkotmánnyal. Nyilván észrevennénk, ha nem így lenne, mert akkor előállnának a megoldással. Az, hogy ebben a kontextusban a magyar alkotmányozás mennyire volt sikeres, aligha meglepő, de a fő probléma nem az, hogy nekik nem sikerül, hanem az a globális értékválság, ami miatt más országok sem jeleskednek ezen a téren.
Legfeljebb azok hihetnek még a világsajtóban is egyre kevesebb sikerrel fenntartott látszatnak, akik sosem éltek hosszabb ideig nyugati országokban és sosem láttak bele azok demokráciájának működésébe. Ki merné ma megkérdőjelezni, hogy az utóbbi években a nyugati világban is olyan jelenségeket tapasztalunk, melyekhez képest az orwelli Nagy Testvér totális kontrollra törekvése amatőr gyerekcsínynek tűnik. Munkások és szabadságharcosok milliói haltak meg olyan szabadságjogokért és vívmányokért, melyeket most ilyen-olyan érdekcsoportok nyomására és a terrorizmus veszélyére hivatkozva egyik napról a másikra vesznek el tőlünk vagy korlátoznak központilag mindenféle civil kontroll nélkül. Márpedig emiatt ma még sokkal kevesebben tiltakoznak, mint egyéb, ennél sokkal kisebb horderejű aktuálpolitikai botrányok miatt.

Egyébként az új magyar alkotmányban vannak olyan elemek, melyek egyértelműen korszerűbbek és előremutatóbbak az etalonként emlegetett nyugati alkotmányok vonatkozó részeinél. Hogy mást ne mondjunk: a jövő nemzedékek országgyűlési biztosi intézménye egy pozitív példa arra, hogyan lehet heterodox nemzetközi jogi hungarikumot úgy kodifikálni, hogy az valóban példaadó legyen a világban. Az ENSZ-ben most hozzák létre az ennek megfelelő nemzetközi struktúrát, a magyar példa nyomán. Igaz, az ebben úttörő munkát végző ombudsman jogkörét olyan durván korlátozta az új kormány, hogy azóta lemondott. Pedig az ő munkásságával inkább lehetett volna dicsekedni és globális szabadságharcot vívni mint a Matolcsy típusú turáni marketinggel. Ehhez képest ma még az ombudsman nevet se illik emlegetni.

Ne legyünk azért túl naívak: ami még ma is lehetővé teszi egyes nyugati országokban a jóléti államhoz tartozó demokratikus látszatok fenntartását, az főként a gyarmatosítás örökségeként fennmaradt gazdasági és hatalmi pozíciójuk, mely lényegét tekintve a legkevésbé sem demokratikus a többi, nagyhatalmi arroganciájuknak máig kiszolgáltatott országgal szemben, amint azt nemcsak Magyarország, de a nemzetközi jogi és gazdaságpolitikai eszközökkel máig kiszolgáltatott helyzetben tartott országok nagy többsége nap mint nap tapasztalja. Ha már demokráciát emlegetünk, ezek a kiszolgáltatott országok a világ országainak nagy többségét képezik, mégis pontosan ugyanolyan látszatdemokráciával uralkodik rajtuk néhány nagyhatalmi státusával máig visszaélő ország, ahogyan az egyes országokban uralkodnak szűk elitek a szavazók nagy többségén. A világban tehát ugyanúgy nem érvényesül a demokratikus többség akarata a papíron egyenlőnek és szuverénnek minősített országok között, ahogyan az egyes országokban. Vajon hányan gondolnak erre a minősíthetetlenül antidemokratikus világpolitikai háttérre, amikor a vezető nyugati országok demokratikusságával példálóznak? Vajon meddig tudják fenntartani a mai nagyhatalmak ezt a demokratikus látszatot belföldön és nemzetközi szinten, ha a világhelyzet átalakulásával egyik hónapról a másikra átrendeződnek a világhatalmi pozíciók – ahogy annak ma nyilvánvaló jeleit látjuk?

No és van itt még egy sűrűn elhallgatott szempont: nem elég a cirkusz, egy rezsimnek valamennyi kenyeret is kell biztosítania, hogy a régi római mondást idézzük. Egy kormánynak nemcsak a szabadság illúzióját kell biztosítania népének, hanem eközben nem árt, ha a válságon, újabb hiteleken és magánbankok kétes közpénzből történő konszolidációján kívül valami gazdagodási lehetőséget és jóléti perspektívát is tud kínálni. Ma ezen a téren a vezető nyugati országok finoman szólva nem járnak élen, miközben az általuk antidemokratikusnak bélyegzett rezsimek jelentős része sokkal sikeresebb és mintha népük is elégedettebb lenne a nyugaton hevesen kritizált kormányzással… Már ha nem csak a nyugati sajtóból tájákozódunk ezzel kapcsolatban és nemcsak az emigránsokat kérdezzük meg erről, hanem az adott ország, például Kína lakosságát. Vagy ott van Bolívia – tényleg az a diktatúra fő ismérve, ha első ízben indián vezetője lesz egy dél-amerikai országnak és elkezdi a gyarmati örökség felszámolását, számos olyan szociális intézkedéssel, melyeket mint régebbi vívmányokat alkalmasint éppen felszámolnak több nyugati országban? Azért néha mérlegeljünk, hallgassuk meg a másik felet is, és nézzünk tükörbe, mielőtt tovább szajkózzuk a globálmédia mai csasztuskáit. Hova lett valaha híres kritikai szellemünk, mely a modern nyugati demokrácia hőskorában meghatározó volt?
És még egy szempont a diktatúra-kritikához: akik most itthon putyini látszatdemokráciát vizionálnak, gondoljanak azért arra is, hogy ahhoz legalább egy Hodorkovszkij kaliberű oligarchának rács mögé kellene kerülnie… Egyébként pedig az erőszakszervek gyurcsáni alkalmazására még nem láttunk példát ettől a kormánytól és remélhetőleg március idusán sem lesz ilyesmire példa.

*

2. rész

MIÉRT NEM NEVEZHETŐ ALKOTMÁNYNAK AZ ÚJ ALAPTÖRVÉNY?

A közbeszédben elég nyilvánvaló zavar van az alkotmány fogalmát és joggyakorlatát illetően egyaránt. Ezért szükséges röviden áttekinteni az új alaptörvény néhány alapvető kérdését, legfőként a demokratikus alapjogok és a demokrácia intézményrendszerét, a hatalmi ágak szétválasztását illetően. Vizsgálódásunk már témájánál fogva sem lehet csupán elméleti (maga az elmélet-gyakorlat szembeállítás is lényegében értelmetlen alkotmányos kérdésekben, melyekben éppen az elmélet közvetlen joggyakorlattá válása a lényeg). Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy szabad vizsgálódásunk még annyira sem lehet elkötelezett pártpolitikailag, mint amennyire a kétharmados többség birtokában elfogadott új alkotmány bizonyos -ellenzéki képviselők vagy civil szervezetek által sérelmezett- kitételei azok lehettek. Hogy ennek a szabadsági és függetlenségi követelménynek mennyire sikerül majd érvényt szerezni, az magából a vizsgálódás eredményéből, az új alkotmányt átfogóan értékelő jelen tanulmányból derül majd ki.

*

MENNYIBEN DEMOKRATIKUS EGY KORMÁNYDIKTATÚRÁT LEHETŐVÉ TEVŐ ALKOTMÁNY?

Az új alkotmány alapvető hiányossága, hogy nem teremti meg a hatalmi ágak szétválasztásának kormányoktól független intézményi és politikai alapjait. Téves tehát azt állítani, hogy a mostani módosítás megszüntetné a hatalmi ágak szétválasztását, mert az Alaptörvény eleve meg sem teremtette ennek megfelelő alapjait. A kormány alkotmányban garantált túlhatalma folytán könnyen kiterjesztheti befolyását a többi hatalmi ág működésére (pl vezetőik kinevezésével, rendeletmódosításokkal, kétharmados többség esetén akár sarkalatos törvényekkel vagy az alkotmány módosításával, stb.). Alapvető hiányosság, hogy nincs a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalomnak valamilyen országgyűléstől függetlenül (pl. sorsolt néptribunátussal vagy más formában) létrehozott civil ellenőrzési szerve. A civil kontroll nemhogy intézményesített formában, de semmilyen nevesített módon nem jelenik meg az Alaptörvényben. Az Alaptörvény ilymódon saját farkába harapó paragrafuskígyóvá válik. A parlamentáris demokrácia e formája valójában kormánydiktatúra, ahogyan mág az őszödi válság idején is kellőképp kiderült és az akkori ellenzék által új alkotmány mégsem azt a következtetést vonta le ebből, hogy a kormány túlhatalmát alkotmányos eszközökkel korlátozni kéne, hanem éppen ellenkezőleg…

A jelenleg hatályos alkotmányban SEMMI nem garantálja, hogy a választott képviselők valóban választóikat és azok szavazatában kifejezett akaratát képviseljék! Ezt egyfelől nem garantálja tételesen semmilyen kitétele az Alaptörvénynek, másfelől mégcsak nem is utal egyértelműen ilyesmire, viszont bizonyos feltűnő korlátozásokkal -elsősorban a népszavazás körének önkényes és minden indoklást nélkülöző leszűkítésével- kifejezetten a népszuverenitás közvetlen gyakorlásának ellehetetlenítésére törekszik oly módon, hogy az Országgyűlés teljhatalmát még a népszuverenitás közvetlen gyakorlásának alkotmányban megmaradt rendkívül csekély, eleve rendkívüli esetekre korlátozódó eszközei se korlátozhassák a gyakorlatban.

A kormányt az alkotmány a legkevésbé sem kötelezi választási ígéretei betartására. Ez meglehetősen cinikus beismerése, hogy a választás csupán formális legitimációja egy teljesen a választók akaratától és beleszólási lehetőségeitől függetlenül működő Országgyűlésnek, melynek működése a népszuverenitás négyéves ciklusokra való kisajátítását jelenti a gyakorlatban, illetve az országgyűlési választások a népszuverenitás egyfajta haszonbérleti pályázataként működnek.

Ugyanilyen indirekt beismerése a népszuverenitás szisztematikus eltérítésének és kisajátításának a népszavazás körének önkényes korlátozása, mint az Országgyűlés fogalmába burkolózó, mára kialakult párthatalmi struktúra körülbástyázása. Ennyiben megalapozottnak tűnhet tehát a gyanú, hogy magának az új alkotmánynak a megszövegezése és elfogadása az Országgyűlés kétharmados többsége által már megvalósíthatta azt, amit már a korábbi  alkotmány is a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló cselekményként ítélt el. Azonban ugyanilyen gyanú merül fel már a korábbi alkotmány hatályba lépését illetően is. Mai ismereteink alapján az Ellenzéki Kerekasztal nem tekinthető olyan népképviseleti formának, melyből legitim módon kialakulhatott volna az akkori új Országgyűlés létrehozásához szükséges legitimációs bázis és közjogi keret. Tehát ilyen alapos gyanú esetén minden magyar állampolgárról elmondhatjuk, ezen írás szerzőjéről éppúgy mint az ebben érintett olvasókról, hogy egyetemlegesen alkotmányos kötelességünk az ilyen törekvésekkel szemben eljárni, illetve ilyen értelmű hivatalos közjogi eljárást kezdeményezni, mivel:

„(2) Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.”

A harmadik köztársaság történetében a legkirívóbb példa erre korábban az őszödi beszédben gyakorlatilag beismert tényállás volt, amennyiben a miniszterelnök maga vallotta be, hogyan tévesztették meg választóikat és mennyire nem az ő képviseletük érdekében, illetve saját választási programjuk alapján kormányoztak. Ezután pedig olyan rendőri erőszakot alkalmaztak, ami elég nyilvánvalóan kimerítette volna a hatalom erőszakos és kizárólagos gyakorlásának alkotmányos tényállását  – ha ezügyben bárki bármilyen eljárást foganatosított volna… Az akkori ellenzék ugyan hevesen tiltakozott a rendőri erőszakkal kapcsolatban, hatalomra kerülve mégsem orvosolta a kormány alkotmányos túlhatalmának problémáját, sőt: az új alkotmány és jelenlegi módosítása tovább erősíti a kormány túlhatalmának közjogi garanciáit.
 
Vajon milyen jogi eljárási lehetőséget biztosít a magyar jogállamiság abban az esetben, ha a kormány kétharmados többsége révén elfogadtat egy olyan alkotmányt, mely a korábban hatályos alkotmány alapján és a szavazás pillanatában hatályos jogrendben, valamint az új alkotmány szellemében (illetve részben betűje szerint is) alkalmasint a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló cselekménynek bizonyulhat? Ez a kérdés lehetne a mai magyar jogállamiság legkeményebb próbája. Valóban független bíróság esetén akár ilyen ügy is peresíthető.

***

KI AZ ALKOTMÁNY ALANYA?

Szintén alapvető hiányossága az új alkotmánynak a legitimáció alanyának ellentmondásossága. Felütésében úgy kezdődik mint egy alkotmányozó nemzetgyűlés által ünnepélyesen, nemzeti közfelkiáltással proklamált alkotmány („Mi, A MAGYAR NEMZET TAGJAI, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat:”), de záróformulájában kiderül, hogy valójában egyáltalán nem erről van szó: ( „Mi, a 2010. április 25-én megválasztott Országgyűlés képviselői, Isten és ember előtti felelősségünk tudatában, élve alkotmányozó hatalmunkkal, Magyarország első egységes Alaptörvényét a fentiek szerint állapítjuk meg.”) Ezáltal az Alaptörvény kezdete és vége az alkotmány legitimációs bázisát illetően mély belső ellentmondást mutat, már nyelvtani-szintaktikai formáját tekintve is súlyos ellentmondást tár fel, mely úgyszólván a népszuverenitás kisajátításának tárgyi bizonyítéka. További súlyos tartalmi ellentmondás, hogy vajon mit értenek „Magyarország első egységes Alaptörvénye” alatt, mert ez akár az új alkotmányban előzőleg deklarált jogfolytonosság megkérdőjelezéséhez és minden korábbi magyar államiság legitimitásának megkérdőjelezéséhez is vezethet.

Ugyanakkor a Szent Korona beillesztése az alkotmányba ahelyett, hogy történetileg feloldaná az alapvető legitimációs hiányosságokat és ellentmondásokat (a történeti jogfolytonosság biztosításával) csak végletekig  fokozza és bonyolítja ezeket:
„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”

Amennyiben e megfogalmazás alapján a Szent Korona testesíti meg „Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét” (és nem csupán jelképezi!), ez egyben annak kijelentése, hogy NEM az új alkotmány, az Országgyűlésben megnyilvánuló népszuverenitás vagy maga az állam testesíti meg „Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”, hanem a Szent Korona. Egyedül az és semmi más. Fura logikai ellentmondás volna ugyanis annak még a feltételezése is, hogy több dolog, illetve jogalany vagy intézmény testesíti meg egyszerre a nemzet egységét, mivel ezáltal a több entitásra megoszlás által már eleve nem testesülhetne meg semmiben maga az egység. Felesleges külön hangsúlyozni, milyen rendkívül messze vezető következményei vannak ennek az egyszerű evidenciának: a Szent Koronára vonatkozó alkotmányos kitételt logikusan csak mint a Szent Korona legfőbb közjogi méltóságának helyreállítását lehet értelmezni, ennek keretét viszont aligha biztosíthatja a köztársasági államforma, nem is beszélve a határok problematikájáról, mivel a Szent Koronához –mint ismeretes- nemcsak a mai magyar közigazgatási területek tartoznak… Újabb feloldhatatlannak bizonyuló ellentmondás feszül tehát itt az alkotmányban. Az új Alaptörvény alapján bárki előállhatna most azzal az igénnyel, hogy ő trónörökös és helyreállítja a régi monarchikus rendet. Alkalmasint ehhez is elegendő lehet egy alkotmánymódosító kétharmados szavazás a köztársasági államformára vonatkozó kitétel eltörléséről.

Nemcsak az egész alkotmány legitimitását, de jogszerűségét is beárnyékolja az, hogy a preambulumként megfogalmazott Nemzeti hitvallás végén az Alaptörvényt a maga teljességében olyan szerződésként értelmezi, mely a szerződés bármely jogi fogalmával gyökeresen ellentétes, annak helytelen használatát, illetve a szerződés lehetséges jogi kereteit menthetetlenül szétfeszítő kiterjesztését jelenti:
„Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. Élő keret  amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.”

Aligha szükséges hosszan okadatolni, hogy e merőben misztikus megfogalmazás minden ma elfogadott szerződésjogi alaptól végképp elrugaszkodik. Jogilag bármilyen ehhez hasonló szerződés érvénytelen. Társadalmi szerződésként pedig az előzőekben ismertetett okokból ellentmondásos, legitimitáshiányos és lényegileg problematikus.

TÖRTÉNELEMÍRÁS VAGY A TÖRTÉNELEM ELTÖRLÉSE?

Újabb súlyos aggályokat kelt az előző alkotmányt, sőt: majdnem öt évtizedes államiságot érvénytelenítő rész. „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.”
Túl azon, hogy itt a „mert” szócska az ok és az okozat elég nyilvánvaló felcserélését jelenti - ilyen lényegileg negatív megfogalmazások eleve, műfajilag idegenek egy alkotmánytól (melynek lényege a pozitív önmeghatározás és bármilyen negatív önmeghatározás esetében saját keretein kívül eső történelmi valóság által válik meghatározottá, még ha indirekt és negatív módon is, illetve kifejezett szándékaival ellentétesen teszi is ezt…)

Ha komolyan vesszük az új Alaptörvény idézett kitételét, akkor olyan abszurditásokkal kell szembenézni, hogy például a zsidótörvények közül az első kettő ma is hatályos lenne, mivel ezeket az eltörölt időszakban törölték el… Viccnek is rossz.
Egy alkotmánynak nincs jogosítványa és bizonyos értelemben ismeretelméletileg adott lehetősége sincs történelmi realitások eltörlésére vagy akár megtagadására, aminek a problematikája is legfeljebb a tudomány kompetenciájába eshet, éppen az Alaptörvény által megfogalmazott tétel alapján: X/2: „Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” Az, hogy milyen legitimitással bírtak az Alaptörvény által törlésre ítélt évtizedek kormányai, törvényei, alkotmánya(i), stb. tehát a tudomány kompetenciájába tartozik és nem az alkotmányt újrafogalmazó állami tisztviselőkébe, illetve az Országgyűlésébe.

Nem így kell történelmet írni, mert ez valóban a diktatúrák sajátja, hogy korábbi rezsimek legitimitását eltörlik és az oktatási programokban, illetve a tájékoztatásban, netán külön törvényekben elő akarják írni, mi minősül történelemnek és mi nem. Azonban a gondolkodás, a szólás és választás szabadsága nemcsak arra terjed ki, hogy ki mit tarthat történelemnek vagy magyar nemzetnek, hanem közjogilag is biztosítanunk kell annak az alapvető lehetőségét, hogy ne az aktuális hatalmat kiszolgáló jogász- vagy más elitek privilégiuma legyen annak meghatározása, hogy mi legitim, vagy akár mi legyen a társadalmi szerződést közjogilag rögzíteni próbáló alkotmányban. Aki eleve kizárja ennek minden lehetőségét, akár a közbeszédben, akár a parlamentben, egy ilyen, népszuverenitást kisajátító alkotmány megszavazásával, annak tényleg semmi fogalma arról, mit neveztek a régi görögöktől fogva demokráciának és miért. Ugyanis pontosan az ilyen zsarnoki törekvésekkel szemben hozták létre a demokrácia egész intézményrendszerét, pontosan az efféle zsarnokság ideológiáival szemben vezették be a demokratikusság alapelvét, hogy a köz dolgaiban ne szakértők, ne valamilyen politikai vagy gazdasági elit mondja ki a végső szót, hanem a többség, vagyis az istenadta nép. Különösen érvényes ez az alkotmány alapvető kérdéseire, megfogalmazására, legitimációjára és érvénybe léptetésére. Alkotmányozó Nemzetgyűlés nélkül mindez legfeljebb szemfényvesztés lehet és még ilyenként sem tűnik túl sikeresnek. Ne panaszkodjunk: bőven van mit tennünk.