Egy kisebbség léte nem kormányfüggő

„Kovászna megye prefektusa után a napokban Maros és Hargita megye kormánymegbízottja szólította fel a polgármestereket, hogy távolítsák el a város- és községházáról, iskolákról, kórházakról a székely zászlót. Elképzelhető-e, hogy Magyarország nemzetközi fórumokhoz forduljon, ha a párbeszéd nem vezet eredményre, és folytatódik a székely és a magyar jelképek elleni hadjárat Romániában?

A felmerült problémák megoldását szeretnénk kétoldalú keretek között, higgadt hangnemben folyó megbeszélések útján megtalálni, nem célunk a feszültség élezése. Romániának érdemes végiggondolnia, hogy mit ér el egy jelkép, így a székely zászló tiltásával. Minél erősebben és korlátozóbban lépnek fel, annál világosabbá válik nemzetközi téren, hogy Románia vitatja állampolgárai egy csoportjának jogát arra, hogy saját maga határozhassa meg, milyen jelképpel tud azonosulni. Magyarországon elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki a román lakosságú községekben a hivatalos épületekre, iskolákra kihelyezett román zászlók leparancsolásáért szálljon síkra, miközben Romániában a magyar és a székely zászló használatáért rendszabályoznak, sőt büntetnek. (...)

Titus Corlăţean román külügyminiszter kiutasítással fenyegette Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövetet, mert Magyarország támogatásáról biztosította a székelyföldi autonómiatörekvéseket. Módosíthat a magyar kormánynak az önrendelkezési igénnyel kapcsolatos álláspontján az ehhez hasonló bukaresti diplomáciai fenyegetőzés?

Nézze, ez megint olyan kérdés, mint a zászló ügye: ha valami létezik, az attól, hogy tiltjuk, még van. A székelyek sokszor kinyilvánították, hogy szeretnék, ha Székelyföld lakosai dönthetnének saját ügyeikben. A hangsúly a lakosságon van, ami azt jelenti, hogy a magyarok és a románok közösen, demokratikusan döntenek az egyes ügyekben. Az autonómia pedig azt, hogy mindehhez a román állam teremti meg a garanciális kereteket, amelyet az autonómia szervei nem léphetnek át. A románság számára a legfontosabb üzenet, hogy az autonómia nem irányul ellenük. Sem az ország más részein lakó, sem a Székelyföldön élő románok ellen. Attól, ha a magyar nyelv egyenrangúvá válik a románnal, ők még ugyanúgy boldogulhatnak anélkül, hogy beszélnének magyarul, a közigazgatásban a román nyelv nem veszti el a szerepét. Megszűnik viszont egy olyan dolog, ami ma mérgezi a kapcsolatokat, és amivel a magyarokat naponta szembesítik: nevezetesen hogy nyelvük, jelképeik alacsonyabb rangúak, idegenek szülőföldjükön vagy akár tiltottak, büntetést érdemlőek. Ha hideg fejjel végiggondoljuk ezt, akkor magunk is megütközhetünk azon, hogy mennyire egyszerű kérdésről van szó itt: a jogegyenlőség, az otthonosság érzésének megteremtéséről. Ráadásul az autonómiától Románia nem kevesebb lesz, hanem több, gazdagabb, a kétoldalú kapcsolatok pedig tehermentessé válnak, ami kölcsönös érdek. És veszít vele valaki? A nacionalista hangulatkeltőket leszámítva senki.”