Az öntudatlanság kora

„Igaz ugyan, hogy a természettudomány tud az ember végső tudatlanságáról, ám nem véletlen, hogy a tudatlanság tudata nem válik igazán a mai nyugati köztudat részévé. Mert ha a fizika mai eredményei egy ma kurrens emberi önértelmezés részévé válnának, akkor romba dőlne minden olyan hiedelem, amely a »felvilágosodás«, »modernitás«, a »fejlődés« képzetéhez kötődik.

A beszűkülésnek ez a folyamata a végtelennel való mindenkori szembesülést az emberi önértelmezés szempontjából fölöslegesnek tüntette fel. Ekként, a valóság teljességéhez való vallási viszonyt, mint a végtelennel való szembesülés (egyik) módját az individuum pszichológiai kérdésévé tette, mintha bizony nem az univerzum objektív tartalmi végtelensége okozná az emberi önértelmezés számára a mindenkori kihívást. Az emberi létnek ez a végső megoldatlansága nem pszichológiai kérdés, hanem magának az önmagában vett emberi léthelyzetnek a megismerhetetlenségéből és értelmezhetetlenségéből fakad.

Ilyen szempontból a kor, amelyben élnünk adatik, az öntudatlanság kora, amelyet a (fizikai) létfenntartás kérdései uralnak, ám maga az emberi lét problematikája az önfeledt és öntudatlan evilági boldogság utáni hajszában oldódik fel. Holott valójában nem a »boldogság« itt a kérdés, hanem bibliai szóval az üdvösség, vagyis az ember, mint ember végső jövője az evilági zártságot meghaladó horizonton.”