„Magyarországon a korrupció nem tabu. Magyarországon a korrupcióról könyveket írnak, weboldalakat szerkesztenek, központilag legalizálják, és egyetemen tanítják. A korrupció olyan, mint a fogra kenődött rúzs, mint az ajakra tapadt mákszem, mint a lábszag a házibuliban, mint az összes kínos tabu, amit mindenki lát, mindenki érez, mindenkit frusztrál, de mégis mindenkinek kényelmesebb megvárni azt, amíg a mindenkori Valaki Más teszi szóvá.
Félreértés ne essék, a hálapénz jelenleg a magyar egészségügy lélegeztetőgépe. Amennyiben valamilyen hirtelen határozottsági roham hatására a központi kormányzat egyszer és mindenkorra radikálisan kivonná az így befolyó összeget a rendszerből, gyaníthatóan rendkívül rövid időn belül megsokszorozódna a jelenleg évi körülbelül ezerfős, ténylegesen elvándorló orvosok száma. Senki sem akar százhúszezerért életeket menteni ötvenévesen. És nem, nem mérlegelték ezt reálisan, amikor 18 éves, naiv kissrácként megkezdték a tanulmányaikat. Azonban a jelenlegi tendencia folytatódása azon abszurd helyzet további konzerválódásához vezetne, amelynek során állami alkalmazottak, vagy az állammal szerződésben álló vállalkozók közintézményekben végzett, biztosítás által finanszírozott szolgáltatásaik elvégzése után irdatlan mennyiségű, szabályozatlan pénzösszegeket tesznek zsebre a fogyasztóvédelem és az adóhatóságok teljes kikerülésével. És mindezt a társadalom kollektív jóváhagyásával, legitimálásával, vagy legalábbis félrenézésével.”