„A dunaújvárosi eredmény kialakulásához olyan mértékű bátorságra (vagy inkább a regnáló hatalomból történő kiábrándulásra) volt szükség, ami már-már a vaksággal határos – ez az első számú konklúzió. A második pedig az, hogy sikeres ellenzéki politikát pusztán a matematikára építve nem lehet folytatni. Mert hiába számolunk úgy, hogy a 12 szavazatnyi többséggel nyerő fideszes jelöltet a második helyre befutó MSZP akkor is megverte volna, ha legalább az LMP melléáll – a valóságban a két párt szavazótáborát nem lehet mechanikusan összeadni, és a belső felmérések szerint az LMP-s szavazók inkább nem szavaznak, ha a pártjuk szövetséget köt bármelyik »utódpárttal«. És az is csak számtanilag jön ki, hogy ha a DK nem indul, az MSZP simán befut – mert a DK-nak is nyilván vannak szimpatizánsai, akik nem voksolnának a szocialistákra (és viszont).
A jövőről – például 2014-ről – ez az eredmény annyit azért mond, hogy a »baloldali« (nem fideszes és nem jobbikos) szavazótábor talán már elég nagy, viszont túl töredezett a győzelmekhez. A Fidesszel szembeni elégedetlenség kimutatására alkalmas »protestpárt« most leginkább az MSZP, miközben összefogás ma inkább olyan független jelöltekkel képzelhető el, akik mögé mindazok odaállhatnak, akiket csak a Fidesz leváltásának akarása köt össze. Később, élesebb helyzetben a gravitációs, pólusképző erők majd nagyobb valószínűséggel hatnak. A pártok elutasítottsága egyelőre magas: még mindig relatív többségben vannak azok, akik a lábukkal szavaznak (otthon maradnak, vagy akár az országból is elmennek), ha csak a jelenlegi kínálatból lehet érdemben választani. A politikai piac pedig változatlanul nyitott: jobb- és baloldali tömegek keresik a képviseletüket – az évszázad vicce lenne, ha akár csak pár százezren is végül egy határon túliak által alapított fricskapártban találnák meg.”